Búcsú

  Sziasztok! Nem akarom elhinni, hogy ez a nap is eljött. A búcsú napja. De egyszer minden történettől búcsút kell vegyünk, nem igaz? Semmi sem tart örökké és ez így van rendjén. December 20.-án kezdtem és október 3.-án fejeztem be. Igaz voltak hosszú kihagyások, amit nagyon sajnálok, de már nincs értelme mentegetőznöm. Viszont az utolsó hetekben úgy érzem, hogy behoztam a lemaradásom, a héten pedig napi szinten voltak részek, aminek nagyon örülök! 

  Őszintén megmondom nektek, amikor a blogot elindítottam sokkal hosszabbra terveztem. Még mindig bennem van a folytatás vágya, de akkor az utolsó részek nem lennének megfelelőek, így inkább búcsút veszek tőle. Lehetséges, hogy páran haragudni fogtok rám, mert vége lett és nyílt vége van, de ezt így terveztem. Ha tovább írtam volna, akkor is nyílt lett volna. Pam és Louis történetének most kellett véget érnie. Mindketten sok mindenen mentek át a részek során, amit próbáltam nektek minél jobban kifejteni, kisebb nagyobb sikerrel. Azért bízom benne, hogy a 36 rendszeres olvasónak tetszettek a részek és a fordulatok. 

  Nagyon szépen köszönöm nektek a kommenteket, amik a részek alá érkeztek. Tudom, hogy sokra nem válaszoltam, de ez nem azt jelenti, hogy nem láttam őket. Láttam és mind nagyon boldoggá tett! Köszönöm! Köszönöm, hogy az a 36 csodás személy velem tartott a történet végéig, ahogy azt is, hogy bíztattak. Hiányozni fog a Louis, hiszen ebben ő volt a főszereplő nem pedig Harry, de nem kell elkeserednem, nekem és nektek sem, mivel van még egy blogom, ami róla szól majd, csak most éppen szünetel, de már nem sokáig, ha van kedvetek akkor majd nézzetek be. 

Minden pillanatát élveztem ennek a blognak!

Köszönöm nektek, hogy velem tartottatok!

Remélem még találkozunk!

Sziasztok!

Másik Louisos blogom:

Just one chance

Epilógus

"A nagy nap"

Pamela May Graham

London 2014.09.29.

  A legtöbb ember életében a nagy nap az esküvőjét jelenti, vagy egy baba születését, de számomra és Louis számára ez a kifejezés teljesen más értelmet nyer. Számunkra ez a nap, a bíróságot jelenti, ahol eldől, hogy a Louis bűnös-e vagy sem, de ez persze csak az esküdtektől függ. Nem tudom, hogy mi lesz a mai nap végé, de bízom benne, hogy meglátják a hazugságot Maggie szemeiben és nem állnak az oldalára. Ha nem így lesz, akkor bele sem akarok gondolni, hogy mi fog történni. Egyszerűen nem megy, képtelen lennék azt elfogadni, hogy...

  Ha csak egy módja is van annak, hogy segítsek neki, akkor megteszem még akkor is, ha ezzel ki kell állnom mindenki elé és elmondani, hogy mi történt. Az én fejemben már összeállt egy kép, ami lehet igaz, de lehet hazugság is. De valamiért nem tudok beletörődni, hogy egy része sem igaz. Már amikor láttam, hogy Sam is ott ül Maggie mellett, éreztem, hogy valami köze van hozzá és ez a beszélgetésünk után csak megerősödött bennem. Sam nem az az ember, akinek gondoltam, erre már rég rájöttem. Ha csak rá gondolok borzongás fut végig rajtam, de nem a jó, amikor Louis megérint, hanem félelem hátborzongató érintése. Maggie, aranyos lány, nem lepődnék meg rajta, ha Sam rávetette volna magát és valami fura okból kifolyólag úgy érezte, hogy ezzel Louist kell belekevernie a bajba. Simán kinézném belőle. Vagy, ha nem is ő, akkor valaki más, de a keze biztosan benne van az ügyben. Valaminek lennie kell, mert Louis nem tette meg, tudom, hogy nem. Azután az éjszaka után, amit vele töltöttem, egyszerűen bele sem akarok gondolni, hogy mit feltételeznek róla. Annyira gyengéd és óvatos volt, hogy azt le sem lehet írni. Egy ilyen személy, pedig nem lenne képes semmi mocskos dologra, még részegen sem, amikor az emberek elvesztik a józan eszüket és minden baromságot megtesznek. Ő akkor sem tenne ilyet. 

  Lehet, hogy azért látom így és bízom benne ennyire, mert szerelmes vagyok bele, de mi van, ha nem. Mi van, ha azért gondolom így, mert igazam van?! Amikor megmentett még nem is ismertem, nem is voltam belé szerelmes, mégis biztonságban éreztem magam vele. Sőt a hangjától merültem álomba, majd rá pár napra vele aludtam egy ágyban, részegen ápoltam. Louis nem bűnöző, hanem egy nagy gyerek, aki szereti a csínyeket. Egy személy, aki ennyit jelent nekem és akit a családom is szeret, nem lehet rossz ember. Egyszerűen nem lehet az. 

  - Minden rendben lesz, oké, ne izgulj - húz magához, belépve az épületbe. - Meglátod, hogy alig pár óra múlva együtt lépünk ki ott, ahol az előbb bejöttünk. 

  - Nagyon örülnék neki, ha így lenne - suttogom. - Nem tudnám elviselni, ha...

  - Nem is kellesz - szorít erősebben. - Ne aggódj... a fiúk ott lesznek melletted és amikor tanúnak szólítanak, akkor pedig rám figyelj, vagy ne azokra akik a teremben ülnek, rendben?

  - Megpróbálom - nézek a szemeibe. - Szeretlek - emelkedek fel, majd nyomok egy csókot a szájára.

  - Én is téged - mosolyog rám.

  Amint elengedi a kezem és távolodó alakját nézem, érzem, hogy a szívem lassan millió darabra törik. Miért érzem azt, hogy ez az utolsó érintkezésem vele, miért nem vagyok már annyira biztos, hogy együtt hagyjuk el majd el ezt az épületet. Mindenki itt van, a lányok, a fiúk, Louis családja és én éppen most fogok összetörni.

  - Pam - érinti meg Harry a karom - nézz rám - kérlel. - Minden rendben lesz vele, nem ez volt a búcsú. Louis nem búcsúzkodik, főképpen nem azoktól, akiket szeret. Tőled pedig csak elvált pár órára, de hamarosan újra melletted lesz rendben - simít végig az arcomon - csak légy erős. 

  - Félek, hogy csak ebbe az álomba ringattam magam és nem lesz igaz... mi lesz velem, ha nem úgy alakulnak a dolgok? - telik meg könnyekkel a szemem.

  - Nem fogják elítélni, nem fogjuk engedni - néz mélyen a szemembe. - Erősnek kell lenned és meglátod, hogy minden rendben lesz - nyugtat meg. 

  Próbálok kapaszkodni Harry szavaiba, de nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Ha van benned egy csöppnyi aggódás, hogy talán mégsem úgy lesz, akkor nem elég, ha azt mondják minden rendben lesz. Apróbb dolgoknál lehet, hogy igen, de nem amikor a jövőről van szó. Ilyen esetben neked kell látni a dolgok alakulását. Te kell bíz abban, hogy minden rendben lesz, nem pedig mások kell erre bíztassanak. 

  A terembe belépve és elfoglalva a helyünket, teljes egészében remegtem. Hiába próbáltak megnyugtatni nem ment. Mély lélegzeteket vettem, majd kifújtam és még jó párszor megismételtem, míg végre kezdésre elértem, hogy csak az ölemben fekvő kezeim remegjenek. Perrie, aki mellettem ült megfogta az egyiket és megszorította azt. Másik oldalamon Harry ült, aki nem nagyon tudta mit tegyen, de néha megérinti a karom és megszorítja kicsit, amivel jelzi, hogy ő is itt van nekem. 

  Nem néztem Sam és Maggie irányába, az esküdteket néztem és Louis. Louist, mert nem tudom, hogy lesz-e még esélyem nézni őt. A tárgyalás kezdetét vette és a terem elcsendesedett. Először Louis hívták ki, aki persze megint csak annyit tudott mondani, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történt azon az estét, de ő ilyesmire nem lenne képes. Aztán következett Maggie, mire szemeim rá vezettem, majd feszülten hallgattam őt. 

  - A barátnőmmel voltam szórakozni aznap este. Bevallom egy pohárral én is ittam, de egyáltalán nem voltam részeg, mindenre emlékszem. Éppen a parketten táncoltunk, amikor odajött hozzánk egy fiú, Louis és táncolni kezdett velem. Mivel tudtam ki ő nem utasítottam vissza, sőt csodának tekintettem, hogy pont engem szúrt ki magának a tömegből, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Az első csók meglepett, de visszacsókoltam, ám mikor folytatta a tetteit, le akartam állítani. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba, nem is vett figyelembe. Kezeit a combomra vezette, majd egyre vadabbul csókolt, én pedig már a könnyeimmel küszködtem. Valahogy kihurcolt a tömegből, egy csendesebb helyre, majd az akaratom ellenére tett magáévá - sírta az utolsó mondatot. 

  Kedvem lett volna, felállni és elordítani magam, hogy ez az egész hazugság, de nem tehettem. Nyugton kellett ülnöm és várnom, hogy engem szólítsanak, ami pár perc múlva be is következett. 

  Miután megesküdtem, hogy az igazat mondom és helyet foglaltam a helyemen, körbenéztem a teremben. Louis feszült volt. Sam arca gúnyosan tekintett rám. A fiúk és lányok aggódóan néztek rám, ahogy Louis családja is. 

  - Miss Graham, elmesélné nekünk, hogy ismerkedett meg Mr.Tomlinsonnal? - kérdi határozottan Maggie ügyvédje. 

  - Egymásnak ütköztünk az utcán - adtam a rövid választ, mivel Louis ügyvédje ezt tanácsolta.

  - Mi volt a benyomása róla, milyen állapotban volt?

  - Zaklatott volt, akkor még nem tudtam mitől, de aztán kutatni kezdtem és tiszta lett minden. Őszintén szólva, először kicsit megijedtem, de hamar elvetettem ezt az érzést, mivel nem tudtam elképzelni, hogy tényleg megtette volna, amivel vádolják, főleg azok után, amit értem tett - fejezem be. Louisra tekintek, aki döbbenten ül, mintha szemeivel könyörögne, hogy ne beszéljek semmiről.

  - Mitől mentette meg önt Mr. Tomlinson? - faggat.

  Nem tudom, hogy képes leszek-e végig mondani ezt az egészet, de bízom benne, hogy menni fog. El kell mondanom. Bármilyen nehéz is beszélni róla most kell megtennem, mindenki előtt, mert így mindenki egyszerre tudja meg és többet nem kell majd róla beszélnem senkinek sem. 

  - Éppen hazafelé tartottam, amikor egy alak berántott egy épület mögé. Ismertem őt és egykor szerettem is - veszek egy mély levegőt. - Azt hittem, hogy ismerem, de tévedtem. Nem az a személy volt, akit egykor megismertem, kiderült, hogy sosem ismertem őt. Meg akart erőszakolni. Meg is ütött... de mielőtt még túl messzire ment volna, a semmiből megjelent egy alak... aki leállította őt. Louis volt az a személy. Ő mentett meg tőle. Megmentett egy olyan fiútól, aki meg akart erőszakolni pedig őt is ezzel vádolták, miért tette volna, ha nem lenne ártatlan? - a hangom el-elcsuklott, de nem hagytam abba, míg a végéhez nem értem.

  - Ki akarta önt megerőszakolni? - lepődik meg az ügyvéd.

  - Itt van a teremben - suttogom. Félve pillantok az irányába, mire feszülten néz rám és bajjóslóan. Mellett Maggie pedig megdermedve tekint egyem. - Sam Tranks.

  - Azt akarja nekem mondani, hogy az a fiatalember akarta önt megerőszakolni, aki Miss Dilorentis mellett ül? - mire bólintok. Úgy látom, hogy erről az ügyvédjük sem tudott, mert dühösen nézett az illető irányába.

  Mivel ez nem tartozott Louis ügyébe azt hittem, hogy nem is fogják figyelembe venni, de nem állították le, amikor tovább kérdezősködött, miután ez a téma kifáradt újból Louisra tértek vissza.

  - Igaz, hogy ön és Mr.Tomlinson már hetek óta egy párt alkotnak?

  - Igaz.

  - Hogy történt ez?

  - Az incidens után találkoztunk és beszélgettünk, közel kerültünk egymáshoz. Mivel én bíztam benne és biztonságban éreztem magam vele barátok lettünk, majd ez tovább alakult. Szerelmes vagyok belé, ahogy ő is belém. 

  Ezek után újra Louis hívták ki, majd őt is faggatni kezdték a velem történtekről. Husz perc múlva, az esküdtek elvonultak, hogy megvitassák a dolgokat. Addig én feszülten ülök helyemen. Szeretném kizárni a többiek sajnálkozó tekintetét, de nem megy. Érzem, hogy a könnyek egyre jobban az uralmuk alá akarnak venni és ha nem engedem őket szabadjára akkor kikészítenek majd. 

  - Itt vagyunk, ne tartsd magadba - ölel magához Harry, mire belőlem egyből kibuknak a könnyek. - Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned.

  Annyira szerettem volna, ha Louis itt lehetne mellettem, de nem engedték hozzám. Ebben a pillanatban rá lett volna szükségem, senki másra. Tudom, hogy nem akarta, hogy elmondjam, de el kellett. El akartam mondani, mert ezzel lehet, hogy ráveszem Maggiet, hogy elmondja az igazságot, de már nincs rá idő. Nem tett semmit, amikor tehetett volna. Louist még ugyanúgy elítélhetik...

  - Hiába mondtam el - motyogtam. - Semmit sem ért...

  - Ezt, hogy érted? - morogja Harry.

  - Pam azt hiszi, hogy Maggie nem az igazat mondja - közli vele Pezz. - Szerinte Samnek vagy valaki másnak van köze a dologhoz.

  - Azt hittem, ha elmondom, akkor ő is elmondja az igazságot... de nem tette meg, most pedig lehet elvesztem Louist és közben magam is, mert egyeül ezen képtelen lennék túltenni magam. 

  - Mi itt leszünk neked - szorítja meg a kezem Pezz.

  Mire az esküdtek visszatértek, én is megnyugodtam kicsit. Feszült csend lett a teremben, még az emberek lélegzetvételeit sem lehetett hallani. Tekintetem Louisra irányítom, miközben próbálom magammal elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Hogy nem ítélik el egy olyan cselekedetért, amit meg sem tettek. 

  - Úgy döntöttünk, hogy Mr.Tomlinson ebben az ügyben...

  - Várjanak egy percet! - szól közbe egy vékony hang, mire egyből Maggie irányába kapom a fejem. Mégis megteszi. Megmenti?! Tényleg meg fogja tenni. - Mondanom kell valamit.

  - Miről van szó Miss.Dilorentis?

  - Nem az igazat mondtam - motyogja feszülten, körbenézve. - Megerőszakoltak, de az nem Louis volt - sírja. - Csak... csak azt akarták, hogy rá kenjem az egészet... én... én sajnálom. De nem mondhattam el, nem tehettem ezt a testvéremmel... Balesete volt és azzal fenyegettek meg, hogy nem segítenek a műtét kifizetésében, ha nem teszem azt amit mondanak...

  - Kik kérték ezt öntől? 

  - A nagybátyám és Sam - suttogja a két nevet. - Ők kényszerítettek erre és Sam volt az, aki megerőszakolt - vallja be. - Sajnálom Louis, de a testvérem maradt már csak nekem - tekint rá. - Csak ő és nem veszíthettem el.

***

  Az ügyet lezárták. Samet és a másik fickót is letartóztatták. Louis pedig szabad volt, de én még mindig sokkban voltam. A bíróság épületében a földön ülve, lábaimat felhúzva próbáltam megnyugodni, de nem ment. Louis még nem jött ki, a szülei sincsenek még itt, mivel vele vannak, de engem és a többieket nem engedték be. Egy ideig próbáltak rávenni, hogy felkeljek és üljek le a székre, de nem sikerült egyiküknek sem, így befejezték.

  Léptek közeledtét hallom, majd egy sóhajtást, én pedig szép lassan felemelem a fejem, majd egy mosolygó mégis szomorú Louis tekint vissza rám. 

  - Köszönöm - suttogja, majd magához ölel. - Annyira köszönöm - motyogja, mire én újra felsírok. - El akartak ítélni, ha te... ha te nem mondod el az egész történetet, akkor Maggie sosem vallotta volna be az igazságot.

  - Félek - szipogom. Karjai szorosabban ölelnek, miközben a hajamba puszil.

  - Itt vagyok veled, minden meg fog oldódni, csak időt kell adni. Veled leszek a nehéz időkben és nem fogom engedni, hogy bántsanak téged, csak bízz bennem.

  - A szüleim ki fognak készülni, ahogy Bubu és Alice is... a nettről fogják megtudni az egészet, nem pedig tőlem... milyen lehet, ha valami hasonló dolgot az internetről tudnak meg, nem pedig a lányuktól... 

  - Hé - fogja meg az állam. - Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben lesz, jó? - dönti az enyémnek a homlokát. - Itt vagyunk egymásnak, mindketten szabadok, oda mehetünk ahová csak akarunk, kettesben, amíg minden el nem csendesül. Nem kell itt lenned, ha nem akarsz. Veled megyek, csak mondj egy helyet és már holnap repülhetünk is.

  - Nem akarok gyáva lenni - suttogom. - Ha elmennék akkor az azt jelentené, hogy megfutamodok a bajok elől, nem tehetem. Szembe kell néznem velük, hogy bizonyítsak magamnak. 

   - Akkor melletted fogok állni - mosolyog rám, majd segít fel a földről és ölel magához. - Szeretlek, mindennél jobban - csókol meg.

  Ajkai lágyan mozognak az enyémek ellen. Telis teli érzésekkel és szenvedéllyel. Azt szeretném, ha ennek a pillanatnak sosem lenne vége. Ha nem kellene kimenni azon az ajtón, ahol már millió riporter és fotós vár ránk. Nem akarok újabb kérdéseket, egyszerűen csak el akarom felejteni ezt a napot, de nem lehet. Erősnek kell lenne, vagy legalább annak mutatnom magam. 

  Miután kicsit megnyugodtam Louis ölelő karjai között, kifelé indulunk. A vörös szemeim egy napszemüveg takarja, míg erősen szorítom Louis kezét. Ketten vagyunk. Ketten a nagy világ ellen. Ki fogunk egymás mellett tartani és szeretni fogjuk egymást, ennél több pedig nem is kell. Nekem ennyi elég.

  - Látod, megmondtam, hogy együtt lépünk ki ezen az ajtón - suttogja, miközben kitárjuk magunk előtt az ajtót, bonyolult életünk elé nézve. De minden ami számít az az, hogy ezt együtt fogjuk túlélni.

30.rész

"Csata előtti pihenő"

Pamela May Graham
London 2014.09.19.

  Louis megbeszélésének már egy fél órája vége van, de még mindig idegesen ül a kanapén, a semmibe bámulva. Megértem, hogy feszült és ideges, hiszen én is az vagyok, de nem tesz neki jót, ha egész nap csak erre tud gondolni. Tudom, hogy nehéz elterelni az ember figyelmét, ha már hónapok óta pokol az élete, de találnia kell valamit, ami kihúzza ebből a szakaszból különben bedilizik. 

  Én is féltem, sőt néha még most is félek kimenni az utcára, hiába tudom, hogy már nem lenne olyan nagy esélye, hogy valaki elkap, mivel a fotósok a nyomomban vannak, ahogy a rajongók is, de ez az érzés sosem fog elmúlni. De együtt tudok vele élni. Találtam egy támaszt, ami segít benne, ami miatt érdemes küzdeni ellene, ami nem más, mint Louis. Ő az a személy, aki miatt képes lennék akkor a legrosszabb történést is elfelejteni az életemben, ha tudnám, hogy ő mellettem van és szeret. 

  Ő is belém kapaszkodik, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy észre sem veszi, hogy én is itt vagyok, még akkor sem, amikor megérintem a karját és próbálok beférkőzni a gondolataiba és ez megrémiszt. Tegnap este, szinte hozzá sem lehetett szólni, mivel teljesen ideges volt, persze nem tett vagy mondott semmit sem, amivel megbántott volna, de nekem már az is fájdalmat okoz, ha ilyennek látom őt, mert tudom, hogy valójában egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a Louishoz, mint akit én ismertem. Lehet, hogy nem minden pillanatban laza és hülyéskedő, de a legtöbbe az volt, amióta ismerem, csak vannak napok, amikor teljesen kifordul magából és semmi sem érdekli vagy tudja visszahozni őt. 

  - Húzzunk el innen - szólal meg halkan Louis. - Tűnjünk el ebből a világból, pár napra - fordul felém. - Menjünk el egy helyre, ahol normális huszonévesnek érezhetem magam, akinek semmi problémája a világon, nem pedig ezer millió, amiből egyiket sem tudja, hogyan oldja meg.

  Kíváncsian nézek a szemébe. Emlékszem, hogy egy héttel ezelőtt, amikor Paul állt elő pont ugyanezzel, visszautasította, most meg mégis menni szeretne. Igaz az elkövetkezendő egy hete szabad, mivel fel kell készülnie az utolsó tárgyalására és nyugodtnak kell lennie, de erre sosem gondoltam volna. 

  - Van egy hely, amiről rajtam és Harryn kívül senki sem tud - közli velem. - Szeretnék elmenni veled arra a helyre, kettesben, távol mindentől és mindenkitől, ahol nincs elektromossá, ha te azt akarod, csak a csend, nyugalom és békesség. Gyere el velem.

  - Miért nem tud senki más arról a helyről? - kérdem halkan.

  - Még akkor fedeztük fel és vettük meg a tulajtól, aki azóta már meghalt, amikor még csak az elején voltunk a fiúkkal. Mivel én Harryvel éltem elég hosszú ideig, tudott róla, hiszen előle semmit sem titkoltam, de rajta kívül senkinek még csak nem is beszéltünk róla, egészen mostanáig. Szeretném ha eljönnél velem, erre a hétvégére - néz rám kérlően. 

  Már tudtam a válaszom, miellőtt kimondtam volna, hiszen biztos voltam benne, hogy menni akarok, de egy részem, egy igen eldugott részemben felmerült a félelem. Kettesben, távol a civilizációtól kicsit megrémisztett. Tudom, hogy sosem bántani, ahogy azt is, hogy nem erőszakolna rám semmit sem, amit én nem akarok, de lányból vagyok az én esetemben normális, ha felmerülnek bennem ilyen érzések. 

  Nagyon messze még sosem jutottunk el azon a teren, de azért nem állítottam le még egyszer sem. Kicsit sem éreztem magam rosszul vagy ijedtem meg, az ő karjaiban még úgy is biztonságban éreztem magam. Pontosan ezért merül fel bennem olyan sokszor az a kérdés, hogy lehetne képes bárkit is megerőszakolni, mikor gyengéd és megértő, én pedig egy cseppet sem félek tőle, még a történtek ellenére is. Ezért hiszek még mindig abban, hogy ő semmit sem tett, hogy ezt csak rá akarják kenni, ez csak így lehet.

  - Benne vagyok, de csak akkor ha megígéred, hogy nem hozod magaddal ezt az éned - bújok hozzá közelebb. - Aggódom érted, amikor azt látom, hogy a semmibe bámulsz...

  - Tudod, hogy ennek oka is van - sóhajt fel. - Hidd el én sem szeretem így érezni magam, de már nem elég, hogy magam miatt aggódnom kell, most már te is csatlakoztál hozzá. Még mindig fel nem fogom, hogy neked miért kell vallomást tenned, hiszen akkor még nem is ismertük egymást...

  - Louis, én ezért nem aggódom - érintem meg a kezét. - Szerintem csak azért akarnak velem is beszélni, mert a pletykák ellenére is veled vagyok - mondom neki lágyan. - Nyugodj meg és erre ne is gondolj, én sem fogok. 

  - Legyen, ahogy akarod - adja meg magát - de akkor most menjünk és pakoljunk össze, majd induljunk. Nincs olyan messze, de azért van mit menni és csak sötétedésre érünk így is oda. De senkinek se szólj, én is csak Harryvel közlöm, mert ő az egyetlen, aki tud róla, hogy hol van...

  Ahogy mondta már indultunk is, hogy bepakoljuk a fontosabb dolgainkat. Mivel már szeptember van és hideg, csak meleg ruhákat tettem be egy kisebb bőröndbe. A pakolással hamar megvoltam, hiszen két nap az nagyon hamar eltelik majd és nem kell sok cucc, csak a legfontosabbak. 

***

  Már több mint negyed órája haladunk földes úton előre, de Louis semmit sem mond, hiába kérdem, hogy hová megyünk. Állítja, hogy nem tévedtünk el, de én ebben már nem igazán hiszek, mivel akkor nem lenne ilyen feszült, vagy csak tényleg miattam aggódik. Lehet, hogy nem tölt el örömmel a vallomásos dolog, de nem rémültem meg tőle, képes vagyok elfogadni, hogy fel akarnak tenni nekem pár kérdést, amikre én természetesen válaszolni is fogok, legyen az bármilyen nehéz is.

  - Nem tévedtünk el, nyugi - pillant rám vigyorogva. - Már csak pár perc és ott is leszünk, meglátod, imádni fogod.

  Nekem már maga a környezet is megnyugvást hozott, hiszen csak fák és tiszta levegő vesz minket körül, meg persze csend. Ha meg akarsz szabadulni London zajos utcáitól, akkor csak annyit kell tenned, hogy kiszöksz egy erdőbe, ahol semmi más nem vesz téged körül csak gyönyörű természet. 

  - Harry mit mondott, amikor szóltál neki, hogy lelépsz két napra? - kérdem tőle, mert a köztünk lévő csend kezd egy kicsit nyugtalanná tenni. 

  - Örült neki - adja a választ - sőt jobban, mint gondoltam, bár van egy sejtésem, hogy miért, de azt inkább nem szeretném veled megosztani, nem biztos, hogy jól éreznéd magad tőle.

  - Ezt, hogy érted? - kíváncsiskodom. 

  - Pam, szerintem tényleg nem kellene erről beszélnünk - mondja újból. - Ne makacskodj - mivel továbbra sem szólalok meg vagy nézek rá, feladja. - Én előre szóltam, csak mondom. Kettesben, az erdőben, a barátnőddel, szerintem nem kell tovább mondanom, mert már így is rájöttél miről beszélt.

  - Igen, azt hiszem, hogy igen - motyogom.

  - Tudnod kell, hogy semmi olyanra nem készülök - teszi hozzá. - Nem azért hoztalak erre a helyre, ezt tudnod kell. Egyszerűen csak el akartam szabadulni, el akartam menekülni veled egy helyre, ahol nincs semmi, amitől félnem kéne. Az, hogy itt mi történik velünk, csak rajtunk múlik...

  - Sosem tartanék attól, hogy olyat tennél, amit én nem akarnék... - nézek rá. - Ismerlek Louis, tudom, hogy te még mindig nem bízol magadban teljesen, de én igen. Nem kell meg meggyőznöd semmiről sem, mert tudom. 

  Csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, amikor Louis megállította a motort. Egy kis faházikó tárult szemeim elé, mellette sok fával és egy hatalmas tóval. Sosem gondoltam volna róla, hogy valaha ilyen helyre hoz majd engem, de úgy látszik a hírességek is emberek, akiknek nem számít a luxus, bár ezt Louis nekem már be is bizonyította korábban is. Egy kisebb szobánál és nappalinál biztos vagyok benne, hogy nincs több, viszont az is meglehet, hogy a látszat csal és nem is olyan kicsi, mint amilyennek látszik. 

  A biztonsági övem kikapcsolva szállok ki a kocsiból, majd szívok bele friss levegőbe. Testem azonnal ellazul és a lelkem is megnyugszik. Minden korábbi problémám elszáll és már csak a tájat, levegőt és a társaságot érzem. Semmi sem számít ebben a pillanatban, csak ez a csendes hely a szerettedel.

  - Tetszik? - oson a hátamhoz Louis és karol át.

  - Igen - suttogom, mellkasának dőlve. - Örülök, hogy megosztottad velem a titkos helyed.

  - Én pedig annak, hogy itt vagy velem - csókol a nyakamba. - De mi lenne, ha bemennénk és innánk egy forró csokit, mert kicsit lehűlt a levegő és este csak hidegebb lesz.

  - Benne vagyok - kuncogok fel. - De kérhetek egy szívességet? - pillantok fel rá, mire ő bólintva jelzi válaszát. - Megnézzük majd a napfelkeltét?

  - Persze, ha ez a vágyad - nevet fel. 

  A házba belépve, kicsit meglepődtem, ugyanis még egy kisebb konyhai rész is volt belül, ami egybe volt a nappalival és még két másik ajtó is felfedezhető volt a házban, ami kiderült, hogy a fürdőszoba és a háló. Belül látszott, hogy kicsit fel volt újítva a berendezés, de egyáltalán nem vitték túlzásba, sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha egy falusi házikóban lennék, ami kicsit jobban ki van épülve, mint a többi. 

  Louis első dolga az volt, hogy tűzet gyújtott, miszerint pár perc múlva bent is lehűl a levegő nem csak kint, majd elment forró csokit készíteni, addig én pedig kényelembe helyeztem magam a kanapén és körülnéztem. Igazából csak most vettem észre, hogy a polcok teli vannak képekkel. Családival. Barátival. Az utolsó képen viszont megakadt a szemem. Egyből felismertem a Louis mellett álló lányt, aki nem más, mint Eleanor. Tudom, hogy már rég nem találkoztak, viszont kicsit fájt, hogy még mindig itt van a képe. Természetesen nem fogom neki szóvá tenni, de nem esik jól...

  - Minden rendben? - ül le mellém.

  - Persze - motyogom ránézve.

  - Nem hazudsz valami jól, remélem tisztában vagy vele - sóhajt fel. - Mit láttál? - pillant körbe, majd neki is megakad a tekintete ugyanazon a képen. - Az a kép már nem jelent semmit sem - pillant rám. - Különben, ha tudni szeretnéd, van nálam egy kép veled és azt szerettem volna a helyére tenni.

  - Nem kell levenned - közlöm vele. - Eleanorral volt egy múltatok, jóba voltatok és ki tudja lehet lesztek is, nem kell őt levenned, de annak örülök, hogy az utolsó helyet én fogom kitölteni - mosolygok rá.

  - Ez azért van így, mert te vagy az utolsó személy, akit a szívem közelébe engedek majd. Tied az utolsó hely, mindörökké.

  Válaszul én csak az ölébe helyeztem magam, majd ajkam az övére nyomtam. Kezeit a derekamra vezette, majd közelebb húzott magához. Kezem a vállán pihent, míg a másikkal a hajában túrtam. Pontosan tudtam, hogy ezzel én kezdeményeztem a dolgokat, de egyáltalán nem zavart, sőt merésznek éreztem magam tőle.  

  - Tetszik a reagálásod - morogja a nyakamba Lou. - De azt hiszem, hogy nem látod azt, amit én.

  - Mire gondolsz? - húzódom el tőle. 

  - Nem vagyok benne biztos, hogy le tudok állni, ha így folytatjuk, te pedig abban nem vagy biztos, hogy szeretnéd-e. Nem akarom, hogy félj tőlem, így jobb lenne itt abbahagyni.

  - Honnan veszed, hogy én abba szeretném hagyni? - suttogom.

  - Mert, talán nem igaz? - vonja fel a szemöldökét. - Pam, én tényleg nem ezért jöttem el veled ide. Ne értsd félre, akarom, de nem akarlak megbántani, ahogy azt sem szeretném, ha erőltettetnek éreznéd ezt az egészet.

  - Louis, ha nem érezném magam biztonságban veled, akkor itt sem lennék.

***

  Nem hittem volna, hogy sikerül megtennem. Sosem gondoltam volna, hogy Louisnak sikerülni fog ilyen hamar elérnie, hogy ne rettegjek egy érintéstől, ha az ellenkező nemmel vagyok. Teljesen átadtam magam neki és egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy megtettem. A mosoly egész hétvégén levakarhatatlan volt az arcomról, ahogy az övéről is. Együtt néztük meg a napfelkeltét és élveztük a csodás látványt, majd visszabújva az ágyba beszélgettünk. Beismerem, amikor felébredtem kínosnak éreztem azt, ami köztünk történt és nem tudtam hová tenni, de amint rá tekintettem egyből eltűnt belőlem minden és az öröm vette át a helyét.

  Vasárnap este gondolkodtam el azon, hogy vajon miért tettem meg. Felmerült bennem egy ötlet, bár nem vagyok benne teljesen biztos viszont egy részem így érzi. Egy hét múlva bármi megtörténhet. Igaz abban bízom, hogy szabad lábon kerül ki a teremből, de ott van az esélye annak is, hogy nem jön ki onnan. Ha pedig így lesz, bár nagyon remélem, hogy nem akkor annak a személynek akartam magam teljesen odaadni, akit teljes szívemből szeretek és az ő. Történjék bármi azon a tárgyaláson, számomra Louis mindig az a fiú lesz, akire szükségem van!

29.rész

"Nyilvános kapcsolat"

Pamela May Graham
London 2014.08.02. - 29.

  A kiáltások és kattanások egyre gyakoribbak lesznek, amikor észrevesznek Louis mellett. A kérdések csak új szállingóznak, én pedig próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy felőlem érdeklődnek. Valószínűleg már úgyis tudják ki vagyok, csak szeretnének, ha igazolnánk a feltételezésüket. 

  A gyomromban lévő görcs nem akar szűnni, de azt sem fogom engedni, hogy eluralkodjon rajtam a rémület. Perrie és a többiek is azt mondták, hogy ez csak egy estély, nem kell izgulni. Lehet, hogy nem megszokott, de ha csak arra figyelünk, hogy mi rossz történhet, akkor az be is fog következni. Az izgulás és rémület teljesen normális, főleg az én esetemben, de le kell győznöm őket. Erősnek kell lennem. Hiszen, ha a lányok már túlestek ezen és még mindig itt vannak, akkor azt jelenti, hogy csak én komplikálom túl a fejemben ezt a pár órát és semmi sem lesz igaz belőle, ha én nem engedem neki. 

  - Figyelj - szólal meg Louis halkan - most jön a vörös szőnyeg és ott meg kell állnunk képeket csinálni. A fiúkkal szoktunk általában, de mindig kérnek párosat is vagy csoportosat, viszont az is megeshet, hogy mindegyikből lesz. Arra kérlek, hogy ne izgulj, csak képet készítenek, semmi extra. Ha bárki megállít minket, akkor majd én beszélek és te csak akkor szólalj meg, ha úgy érzed, hogy menne, rendben?

  - Menni fog - motyogom, mosolyt erőltetve magamra, mert hirtelenjében elfeledkeztem róla. - Képes vagyok rá - bíztatom magam.

  - Biztos vagyok benne, hogy menni fog - vigyorog rám Lou. Lépteit még jobban lelassítja, majd teljesen leáll és velem együtt szembefordul a kamerákkal. Egyik kezét a derekamra helyezi, majd közelebb húz magához, miközben én azt sem tudom, hogy mit kezdjek az enyémekkel, de már időm sincs gondolkodni, hiszen már villognak is a kamerák. - El sem tudod hinni, hogy mennyire büszke vagyok rád - suttogja.

  Nem válaszolok neki semmit, mert amikor szerettem volna megtenni, ajkát hirtelen az arcomhoz illeszti, majd így készítenek rólunk pár fotót, amiken én gondolom kicsit elvörösödve vigyorgok. 

  Ahogy Louis is mondta több képet készítettek rólunk, majd csoportosan is, de persze jó néhány a fiúkról is keletkezett, míg mi a lányokkal kicsit arrébb vártunk rájuk. Észre sem vettem, hogy már nem vagyok annyira rémült. A mosolygásom már nem rémült, hanem magától jön, ami valószínűleg Louisnak köszönhető.

  - Látom már minden rendben, veled - szólal meg Perrie. - Az elején nagyon feszült voltál, de már nyomát sem látom.

  - Amikor kiszálltál a kocsiból és előttünk mentetek, azt hittem, hogy bármelyik pillanatban elbukhatsz. Nem azért, mert olyan rosszul sétálsz magassarkúban, hanem, mert annyira feszült volt minden mozdulatot - pillant rám Paige.

  - Lányok, gondoljatok bele milyen volt nekünk is először elkísérni őket bármilyen rendezvényre. Mi is így jártunk, vagyis én biztosan  - csatlakozik Sophia is. 

  - Igen már jól vagyok - mosolygok rájuk. - Néha azt érzem, ha Louis mellettem van, akkor nem számít, hogy hol vagyok és mennyire félek képes vagyok megnyugodni és átadni magam a biztonságának, még ha először nem is hittem benne.

   - Ezt, hogy érted? - fordul felém Perrie. - Ne aggódj ez még biztosan eltart pár percig - biccent a fiúk felé. 

  - Nem tudom, hogy a fiúk mennyit meséltek nektek a mi találkozásunkról, de nem indult valami fényesen - kezdek bele. - Aznap érkeztem haza, amikor egymásnak ütköztünk a szakadó esőben, amiért természetesen engem állított be hibásnak, pedig ő volt az oka... majd megjelent a kávézóban is, ahol dolgozom, de nem kért bocsánatot. Ám következő alkalommal, nem Liam jött a kávékért, hanem ő, viszont én akkor már tudtam a dologról, vagyis a feltételezésről és ő ezt észrevette rajtam és amilyen jól indult a beszélgetésünk olyan rosszra váltott át... De utána segített rajtam, amikor szükségem volt rá és nem éreztem magam a társaságában rémültnek, hanem sokkal inkább biztonságot nyújtottak az ölelő karjai. Aztán egyre többet találkoztunk és beszélgettünk, majd amikor jobban megismertük egymást, azt mondta, hogy én vagyok az a személy, aki tud neki segíteni, hogy ne akarjon rossz dolgokat művelni... persze én féltem a hírességgel való kapcsolatoktól, így próbáltam tőle távol maradni, de az volt a baj, hogy nem jött össze... most meg már ti is tudják, hogy állunk egymással.

  A lányok döbbenten néztek rám, gondolom nem tudták az egész sztorit, bár így is egy fontos részt kihagytam belőle, de ha nem muszáj soha többet nem akarok róla beszélni.  

  - Figyelj, Pam - szólal meg Sophia pár másodperc után. - Tudom, hogy ez most nem ide tartozik, de most jutott eszembe. Ahogy beljebb mentek biztosan lesznek majd riporterek, akik megállítanak titeket...

  - Igen, erről már Louis is beszélt - sóhajtok fel.

  - Nem kell tőlük megijedni, csak vigyázni kell, hogy amit mondasz ne legyen kifordítható. Ha megakadsz egy kérdésnél, akkor tudasd valahogy Louissal és ő segít majd. 

  - De arra nagyon figyelj, hogy mit válaszolsz, mert az első interjún döntik el, hogy milyen ember is vagy. Jó benyomást kell rájuk tenni és akkor minden rendben lesz. 

  Nem igazán nyugtattak meg a lányok, de ők csak azt mondták el, amire oda kell figyelném és ezért hálás vagyok nekik. Segíteni akarnak, én pedig olyan lánynak akarok tűnni Louis mellett, aki nem hoz szégyent a barátjára, akivel szívesen látják majd. Tudom, hogy sikerülni fog, csak nem szabad elkezdenem a makogást, mert akkor az a fal, ami már felépült bennem a nyugalom terén, pillanatok alatt összeomlik majd.

  - Azt hittem nem tart ilyen sokáig - sóhajt fel Lou, amint mellém ér. - Bent találkozunk srácok - szól oda a többieknek, majd indulunk el. - Minden rendben?

  - Persze, már sokkal jobban vagyok - nyugtatom meg. - Nem mondom azt, hogy egyáltalán nem izgulok már, mert az hazugság lenne, de jól vagyok. 

  A lányoknak igazuk volt, alig volt már csak tíz méter a bejáratig, amikor egy fiatal nő elkapott minket. Persze a pulzusom egyből az egekbe szökött, de nem mutattam ki. Amiután köszönt nekünk legelső kérdése az volt felénk, hogy Ki ez a gyönyörű lány melletted, Louis? amire Louis megszorítva a kezem rávágta, hogy a barátnője. Bevallom egy pillanatra megdermedtem, de hamar összeszedtem magam és bemutatkoztam, mert tudom, hogy így helyes. Kaptunk néhány kérdést, bár a legtöbbre inkább mellé beszéltünk, mivel az igazságot nem mondhattuk el, de ahogy észrevettem nem tűnt fel neki semmi sem. Aztán áttért Louis ügyére, amitől persze kicsit felkapta a vizet, de sikeresen kordában tudta tartani az indulatait, így nem lett semmi baj. 

  - Ha bármi történne szólj, nem számít, hogy éppen mit csinálok ide jövök abban a pillanatban, rendben? - fogja kezei közé az arcom.

  - Louis, jól leszek - nézek szemeibe. - Ha ezt kibírtam, ami pár perce volt, akkor ez is menni fog. Nem kell értem aggódni, itt lesznek a lányok, de megígérem, ha baj van szólok.

  - Rendben - dönti enyémnek a homlokát. - Még mindig úgy gondolom, hogy nem kellett volna velem jönnöd, de örülök, hogy itt voltál velem, amikor szükségem volt rád - nyom egy puszit az orromra, majd megfordul és az asztaluk felé kezd sétálni, mire én sóhajtva helyezkedem el.

  - Hát akkor kezdődjön a műsor - csapja össze tenyereit Perrie.

  Ahogy múlt az idő egyre felszabadultabbnak éreztem magam, így könnyen ment a körbetekintés. Még soha az életben nem volt ennyi hírességgel körülvéve, így a lányok jól szórakoztak rajtam, amikor kicsit meglepődve bámultam a mellettem elhaladó Ed Sheeran-ra vagy James Arthurra. Modellek, énekesek, színészek vettek körül és én úgy éreztem mintha mindenki fehérbe lenne öltözve körülöttem, csak én lennék feketében. Tisztában vagyok vele, hogy nem illek ebbe a környezetbe, de nem is azért jöttem, hogy ez megváltozzon, hanem a barátom miatt. Azért, hogy támogassam. 

  A fiúk léptek fel harmadiknak, így még az elején túlestek az éneklésen, ami sokkal szebb volt, mint ahogy a próbán hallottam. Úgy mozogtak és énekeltek, mintha senki sem lenne ebben a hatalmas teremben, pedig ha jól körbenéz az ember feltűnik neki, hogy ezren biztosan vagyunk, ha nem többen. A fellépés után, már csak azon kellett aggódniuk, ahogy nekünk is, hiszen mi nekik szurkolunk, hogy kapnak-e díjat. Persze kaptak, nem is egyet. A négyből hármat nyertek meg, ami boldoggá tette őket. Tisztán emlékszem, hogy Liam azt sem tudta, hogy mit mondjon mikor először mentek átvenni a díjukat, így Harry kezdett beszélni a köszönetről. Rengeteg énekest láttam élőben énekelni, így amikor vége volt az átadónak meglepődtem, hogy nem csak egy teremben lehettem velük, hanem még velük is fogok bulizni, hiszen az after partyra szinte mindenki eljött.

  Bevallom mi, Louissal nem maradtunk olyan sokat, mint a többiek, de ez érthető, hiszen fárasztó volt a nap és a kedves barátom nem szerette volna, ha még ennek is ki kéne tennem magam, így beleegyeztem, amikor menni készült. Nem bántam meg, hogy eljöttem vele, ahogy azt sem, hogy holnaptól címlapra kerülök, megérte. Miatta megérte.

***

  A napok teltével egyre több újságban láttam magam, egyre több és több cikk jelent meg rólunk, ami kicsit feszülté tette a közlekedést, hiszen szinte mindig a nyomomban voltak. A családom nem igazán örült, hogy nekik nem szóltam a kapcsolatomról és újságból kellett megtudniuk az egészet, ahogy azért sem voltak oda, hogy Louis lett a választottam. Ők sosem voltak olyan emberek, akik hittek a pletykáknak, de úgy látszik ha én is benne vagyok a dologban akkor felmerül bennük, hogy talán igaz is lehet, amit írnak. Ezért nem okolom őket, hiszen csak engem akarnak védeni. 

  A munkahelyemen is mindenki másképpen viselkedett velem, vagy a közelemben, Alicen kívül, ami nem kicsit zavart. Azon pedig teljesen ledöbbentem, amikor a főnököm, aki eddig mindig leszólta a ruháim, most azt mondta milyen jól állnak. Meglepő nem? Az ember barátja híres lesz és már másképpen tekint rád az összes ember.

  Igaz én is változtam egy kicsit, de nem sokat. Csak az különbözik bennem, hogy a szőke hajamban már találhatók kék tincsek, amikért Louis teljesen oda és vissza van. Nem tudom, hogy mi tetszik neki annyira benne, de van egy olyan érzésem, hogy ennek köze van a szeme színéhez. 

  - Kérlek csinálj valamit - könyörgök Alicenek. - Egyszerűen nem bírom tovább. Vagyis bírom, de könyörgöm meddig kell úgy bámulni, mintha valami főnyeremény lennék?

  - Szokj hozzá kislány - nevet fel. - Ez nem fog egyhamar eltűnni, de ha nem veszed figyelembe, akkor szép lassan hozzászoksz az egészhez. 

  - Könnyű ezt mondani, mert nem téged bámulnak egész áldott nap.

  - Ez igaz, de nem is vagyok az a lány, akit otthon legtöbbször a barátja várja - vág vissza - szóval csak hallgass!

  A telefonom hangereje munka közben le van húzva, csak szünetekben veszem vissza egy rövid ideig, amikor természetesen megállás nélkül pityeg. Mint minden híresség barátnőjének, nekem is meg kell birkóznom az utálkozókkal, ami az elején nagyon nem ment könnyen. Louis azt tanácsolta, hogy töröljem a profilom, de nem fogom megtenni. Tudnom kell mit gondolnak rólam, még ha az nem is tetszik és el kell fogadnom, hogy ők csak magukat tudják elképzelni a kedvencük mellett...

  - Még mindig jönnek? - szól hozzám halkan Alice.

  - Megállás nélkül, de már nem igazán érdekel, csak néha amikor amúgy is szomorú vagyok és beleolvasok még jobban elmegy  kedvem, de ha jó hangulatban vagyok, akkor nem bánt a dolog. Louis azt mondta és a többiek is, hogy ez egy idő után abba fog majd maradni, csak ki kell várjam.

  Igazság szerint most sem lett volna szükségem arra, hogy megnézzem mi történik a neten, csak azért mentem fel, hogy lássam Louis jelzett már. Ma van interjújuk és biztos vagyok benne, hogy én is szóba kerülök majd, így kíváncsi vagyok mi volt, ahogy arra is, hogy bírta az ügyével való kérdéseket, ugyanis még mindig semmi fejlemény. Ugyanazt mondják, mint mondták, hogy bűnös, de még bizonyítékuk nincs rá, hogy ő volt, csak az, hogy a lányon tényleg erőszak nyomai voltak, de más semmi. Ez pedig még nem azt jelenti, hogy aki azt tette vele, Louis lenne. 

  Én azóta csak egyszer találkoztam Maggievel, de akkor is a saját mondandójánál maradt. Van egy sejtésem, hogy miért teszi ezt és igazából egy jelöltem is van rá, hogy ki tehette meg mindezt vele, de úgy látszik túlságosan fél tőle, de ha ez így megy tovább akkor Louis ártatlanul fogják lecsukni... a következő tárgyaláson dől el minden és én nem akarom, hogy az legyen a vége, mint az összes rémálmomban ezzel kapcsolatban. 

  - De nagyon elgondolkodott valaki - hallom meg az ismerős hangot, mire ijedtemben ugrok egyet. - Nem akartalak megijeszteni, szépségem - mosolyog rám - csak én vagyok - hajol át a pulton, majd ad egy csókot.

  - Szia - lehelem. - Pont rád gondoltam - közlöm vele, mire a mosolya lehervad arcáról. - Valami rosszat mondtam?

  - Nem, csak amikor bejöttem úgy néztél ki, mint aki éppen szellemet látott, szóval nem akarom tudni, hogy mire gondoltál velem kapcsolatban, bármi is volt az, nem fog megtörténni, ebben biztos lehetsz - fogja meg a kezem. 

  - Én is azt szeretném, hogy igazad legyen, de ott van annak is az esélye, hogy nem így alakulnak majd a dolgok....

  - Így fognak - mondja komolyan. - Szerintem ma ne nyisd ki a közösségi oldalaid, mert olyan szép dolgokat mondtam rólad, hogy szerintem nem kedves szavakkal illetnek majd, de tudnod kell, ha nem bírod már őket tovább, akkor cselekedhetek is.

  - Nem kell Louis, nem olyan vészesek - sóhajtok el. - Mehetünk? Mára már végeztem és igazán jól jönne valami kaja, mivel nem volt időm még enni - közlöm vele, ő pedig boldogan vágja rá, hogy igen, majd kezeinket összekulcsolva indul ki az épületből.

  Pár hét alatt már megszoktam a kérdezősködést és a fotókat, de még mindig zavar, viszont már képes vagyok vele együtt élni. Remélem akkor is menni fog, amikor majd vége lesz az utolsó tárgyalásnak, ami hamarosan bekövetkezik. 

28.rész

"A kezdetek kezdete"

Pamela May Graham
London 2014.08.02.

  - Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy mi történik veled - sóhajtozik Alice. - Annyira hírtelen zúdítottad a nyakamba ezt az egész dolgot, hogy még nem is tértem magamhoz. Tudod te, hogy ki Louis Tomlinson, akivel alig pár óra múlva már hivatalosan is egy pár leszel?

  - Kérlek, ne menjünk ebbe bele - nyögök fel. - Azért hívtalak át, hogy segíts nekem. Elhiszem, hogy kicsit sokkoló volt ez neked, de kérlek ne beszélj úgy róla, mintha Lou egy nagy ember lenne, mert pont ugyanolyan fiú, mint a korabeliek, csak éppen énekes és ezért többen ismerik, de semmiben sem különbözik a többiektől, ahogy a másik négy fiú sem. 

  - Pam, mindketten tudjuk, hogy mellette az életed teljesen meg fog változni - néz rám. - Ma este egy díjátadóra mész vele, ez lesz az első közös mutatkozásotok, szóval fel kell rá készülnöd.

  - Én magam is tudom - ülök le a kanapéra. - Csak, engem ez az egész nem érdekel. Nem úgy veszem, mint egy nagy eseményt, ami után mindenki ismerni fog, hanem mint egy estélyt, ahová elkíséred a barátod. Engem nem érdekel, hogy híres és mennyi pénze van. Én nem a híres Louisba szerettem bele, hanem magába a fiúba Louisba. Csak arra kérlek most, hogy tedd félre az ilyen gondolataid és segíts nekem elkészülni, hogy találkozhassak a lányokkal és még öntsenek belém egy kis önbizalmat, rendben?

  Még mindig igazat adok magamnak, hogy rossz ötlet volt neki elmondani, de valakinek muszáj volt. Bubu már tud róla, de őt nem igazán akartam megkérni, hogy segítsen nekem elkészülni nekem, hiszen egy fiú nem igazán ért az ilyen dolgokhoz, legyen bármilyen jó az ízlése. Viszont Alice segíthet rajtam, csak előtte fel kell fogni, hogy mit mondtam neki. Elhiszem, hogy nem volt könnyű megemésztenie, hiszen Bubunak sem volt az, de ő nem folyamatosan azzal jött, hogy ki Louis, hanem, hogy vigyázzak magamra és ne tegyek semmi olyat, amit megbánnék később. Ő jobban ismer mindenkinél és tudja, hogy számomra egy kapcsolat fontos, szóval mellettem áll, de Louissal kapcsolatban még neki is kétségei vannak látom rajta, de örülök, hogy velem azokat nem osztja meg, mert nem biztos, hogy jól fogadnám őket. Az ember a saját hibáiból tanul a legjobban, ha ez az egész nem sül el jól, akkor tudni fogom, hogy többet ne menjek bele semmibe sem, viszont ha minden rendben lesz és boldogok leszünk együtt, akkor bánnám, ha nem próbáltam volna meg, ha nem vállaltam volna azt a kockázatot, hogy fájdalmat okozhatok magamnak. 

  - Téged ismerve biztosan nem volt könnyű kiválasztani ezt a ruhát - nevet fel. - Sosem láttalak még csak hasonlóban sem.

  - Igen, ez igaz - csatlakozom hozzá. - Nem az én ízlésem, de ilyen eseményekre hasonlókat kell hordani, így muszáj megbarátkoznom vele. Igazából még tetszik is, annak ellenére, hogy nem az én stílusom, de biztosan nem lennék képes teljesen megválni a régi ruháimtól és ilyenekbe járni, az nem én lennék.

  - Nem is szabad, ha nem hordanál olyan ruhákat a kávézó csődbe menne - lép a hátamhoz, majd fésüli meg a hajam. - Arra gondoltam, hogy a hajad hullámosan lenne jó, a sminked pedig alig láthatóan. Inkább természetességet kell mutatnod, mint cicababát, hiszen te nem az vagy. 

  - Ebben teljesen igazad van, így rád bízom magam és remélem nem fogom megbánni - teszem hozzá csendesen.

  - Hallottam ám - morog rám - de ne aggódj mindent tőlem telhetőt megteszek majd érted. Jól fogsz kinézni és jól is fogod érezni magad a bőrödben. 

  Örülök, hogy van kitől segítséget kérnem, hiszen magamban biztosan nem ment volna, a lányoknak pedig magukkal is foglalkozniuk kell, szóval rájuk sem akartam magam erőszakolni. Alice pedig remek az ilyen dolgokban és szívesen csinálja. Megbízom benne, hogy nem fog nagyon megváltoztatni és természetesen fogok kinézni nem pedig, mint egy plázacica.

  Még van két órám, míg indulnom kell a fiúk közös otthonába, ahol találkozom az egész társasággal. Perrie már ma reggel üzent nekem, hogyha szükségem van segítségre szóljak neki, de azt mondtam egyedül is boldogulok. Végül kiderült, hogy nem csak erre értette, hanem az izgulásomra, ami persze még mindig bennem él. Már csak rá gondolva is gyomorgörcsöm van, pedig mindenki próbál megnyugtatni, de ez csak akkor fog sikerülni, amikor én magam is felfedezem, hogy nincs mitől tartanom, viszont ez csak akkor történik majd meg, ha odaértünk. De ahhoz képest, hogy pár napja még sokkos állapotban voltam tőle, mára egész jól lenyugodtam. Ha Louis és a többiek, meg még Paul is bízik bennem, akkor minden rendben lesz. Nem sülhet el semmi sem rosszul, ha ők hisznek bennem. 

  - Vedd fel a ruhád és akkor még pár utolsó simítás és készen is vagy - lép el előlem Alice.

  Lassan állok fel, majd indulok el a szekrény felé, ahová a ruhám van felakasztva. Ledobom magamról a köpenyem, majd belebújok a ruhába, aminek a cipzárját segít felhúzni a mellettem álló lány. 

  Feszülten fordulok a tükör felé, majd lepődöm meg. Azt hittem, hogy a látvány nem igazán fog tetszeni, hiszen én nem az ilyen öltözékhez és stílushoz vagyok szokva, de tévedtem. Még mindig úgy érzem, hogy én vagyok a ruhában, nem pedig egy teljesen másik lány, csak egy kicsit kicsípve. A hajam hullámosan hullik vállaimra, míg a sminkem alig észrevehető, ami viszont kiemel mindent az a ruhám, aminek a pántja, ha ráesik a fény csillogni kezd. Semmi extra nincs benne, de mindenki azt mondta, hogy egyszerű, mégis csodálatos egy ilyen átadóra.

  - Nem ismersz magadra, nem igaz? - nevet fel Alice.

  - Nem, de szerintem a többiek sem fognak, viszont már alig marad időm, szóval siessünk.

  Fél óra elteltével, pont amikor csengetnek leszek kész. A pulzusom az egekben van, pedig még kezdetét sem vette az este, viszont én már most izgulok, ami egyre jobban látszik rajtam. Rám nem jellemző, hogy remegjenek a lábaim, ha magassarkú van rajtam, de ebben a pillanatban azon sem lepődnék meg, ha hasraesnék a saját lábamban. Hiába veszek mély lélegzeteket, nem igazán segítenek.

  - Éppen időben jöttél - nyitok ajtót Bubunak, aki mosolyogva néz végig rajtam, majd kiszélesedett mosollyal bámul az arcomra.

  - Gyönyörű vagy - bókol. - Nem is tudom, hogy merjek-e veled így mutatkozni, ha te ebben a ruhában vagy - mutat végig magán.

  - Ugyan már - legyintek - rajtad minden jól áll, szóval gyerünk mielőtt elkésem - karolok belé, majd indulunk el.

  Egész úton a kezemen lévő gyűrűt birizgáltam, amit legtöbbször akkor csinálok, ha ideges vagyok, persze Bubu is észrevette, de csak kuncogott rajtam egyet, majd azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak ne izguljak ennyire, mert az nem lesz jó. Ha valami rosszra gondolunk akkor azt legtöbbször magunkhoz is vonzzuk ezzel. 

  Miután elköszöntem Bubutól, lassan lépkedve indulok el az ajtó felé, ahol már mindenki rám vár. Mielőtt lenyomnám a kilincset veszek három mély lélegzetet és próbálom elrejteni az idegességem. Amint belépek azonnal meghallom a ricsajt, ami a nappaliból jön, így lábaim arra vezetnek.

  Belépve először a lányokra pillantok, akiknek természetesen gyönyörűen állnak ruháik, majd a fiúkra, akik mind szmokingot viselnek. Mosolyogva vezetem tekintetem Louisra, majd nézek végig rajta. A fekete öltöny igazán jól áll neki, majd valami feltűnik, ami hasonlít rajta az én ruhámhoz. A nyakkendője és a cipője. Sosem gondoltam volna, hogy valahogy megpróbál majd összeöltözni velem, de boldogsággal önt el, hogy megtette. 

  - Helló - szólalok majd, majd indulok el feléjük. - Mondd, hogy így jó leszek - suttogom Louis fülébe, amikor megölel.

  - Gyönyörű vagy - puszil a hajamba. - Ne aggódj semmiért, végig melletted leszek és minden rendben lesz, csak légy önmagad.

  - Könnyű mondani - motyogom - de menni fog, bízom benne, hogy így lesz. Egyszer úgyis túlesnénk rajta, szóval ez sem lesz más. Csak kérlek, ne engedd, hogy hülyét csináljak magamból.

  - Sosem engedném, de nem is fogsz. Az, hogy izgulsz teljesen normális, hiszen ennyi fontos embert még egy helyen biztosan nem láttál, ahogy hasonló eseményen még csak nem is voltál, szóval nyugodj meg, minden rendben lesz - mosolyog rám.

  - Hé - érinti meg egy kéz a vállam - mi itt leszünk veled Pam, míg ő nem lehet, ne aggódj - jelenik meg Perrie kedves arca. Valamiért úgy érzem, hogy Louis nálad is jobban izgul - teszi hozzá, mire az említett csúnyán néz rá. - Hiszen neki miattad, maga miatt az előadás miatt és minden másért is izgulnia kell, de tarja magát, mert tudja, hogy szükséged van rá.

  - Kösz Pezz - morogja Lou. - Én jól vagyok, nálam az aggódás nem nagy szám. Hozzá tudtam magam egy idő után szoktatni, szóval rám támaszkodhatsz, ha szükségét érzed majd....

  - Ahogy ránk is - szólalnak meg a többiek.

  - Lehet, hogy mi nem Louis vagyunk, de hidd el nekünk, hogy már tapasztaltak vagyunk abban, hogyan kell egy lányt megnyugtatni, ha úgy érzi egyre szűkebb lesz körülötte a helység - mosolyog rám Liam.

  - Köszi srácok.

  Rövid időn belül megérkeztek a kocsik is értünk, így mind beszálltunk a számunkra kijelöltbe, kettesével, ami azt jelentette, hogy minden fiú párja egy lány volt, vagy Niall esetében senki. Louis, amint beültünk megfogta a kezem és nyugtató dolgokat suttogott nekem, de persze nem sikerült lenyugtatnia. A lábam továbbra is remegett, a pulzusom pedig egyre magasabbra szökött.

  - Nyugodj meg Pam, kérlek - teszi tenyerét a combomra. - Itt vagyok veled. Ne figyelj a többiekre, akik ott lesznek, vagy beszélnek hozzád, csak velem foglalkozz, csak én leszek ott, rendben? - mire bólintok. - Akkor most végy egy mély levegőt, majd lassan fújd ki és nyugodj meg.

  Tettem, amit mondott. Nem mondom, hogy sokat segített, de kicsit könnyebb lett minden. Ám ez a nyugalom eltűnt, amint a kocsi megállt, mert tudtam, hogy megérkeztünk és már csak másodpercek választanak el a megjelenéstől.

  - Figyelj rám - fogja kezébe az állam, majd fordítja maga felé a fejem. - Szeretlek és nagyon hálás vagyok, amiért itt vagy velem, erre gondolj, amikor kiszállunk innen - nyom egy csókot az ajkamra, majd kezem elengedve lép ki a kinyitott ajtón, én pedig behunyom a szemem, majd lassan felnyitom és elfogadva a felém nyújtott kezét szállok ki a kocsiból. - Remekül csinálod - suttogja, majd mellette állva belé karolok. - Mosolyogj és most menjünk - pillant rám.

  Előttünk sétál Perrie és Zayn, mindketten olyan nyugodtak, mintha nem is lenne fontos esemény, számukra ez már megszokott az is igaz, míg számomra teljesen új. Louis észreveszi, hogy még mindig feszült vagyok és ezen a kattogások sem segítenek, így lassan haladunk előre, miközben próbálom magam összeszedni. Nem nézek a kamerák felé, csak előre a többieket. Nem a legjobb taktika, de míg nem szedem magam össze, nem szeretnék butaságot csinálni. Nem lesz könnyű majd szembenézni a bekövetkezendővel, de mire odaérünk készen állok majd rá, remélem.

27.rész

"Már minden meg van oldva"

Louis Tomlinson

London 2014.07.31.

  Még mindig nem vagyok oda az ötletért, hogy Pam velem tartson a díjátadóra. Tudom, hogy miért teszi és úgy érzem, hogy megbánná, azt pedig nem akarnám. Szinte biztos vagyok benne, hogy nincs felkészülve erre az egészre, csak azért teszi, hogy nekem segítsen. Abban nem kételkedem, hogy fontos vagyok neki és szeret is, de abban, hogy ezt magától teszi igen. Látom rajta, hogy nem igaz. Fél és néha csak úgy elbambul a társaságomban. Attól tartok, ha szombaton magammal viszem, akkor kiábrándul belőlem, mivel nem fogja magáénak akarni ezt az egész világot, ami velem jár. Nem könnyű az élet, főképpen most nem, de nincs mit tennem, el kell fogadnom és beletörődnöm, hogy egyszer úgyis jobb lesz. Én már nagyjából hozzászoktam, de neki minden új, ahogy a lányok is mondták szüksége lesz a segítségünkre. Én természetesen ott leszek mellette és nem fogom engedni, hogy összeomoljon, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Ha a tárgyalásaim nem sikerülnek jól, akkor nekem is végem lesz és ha ez megtörténik, nem tudom, ha képes leszek tartani magam miatta. Ha bűnösnek találnak, akkor én börtönbe kerülök, ő pedig egyedül marad, összetörve és valamiért úgy érzem, hogy a lányok sem lennének képesek rajta segíteni. De ilyenekre még csak gondolni sem akarok, az a cél kell előttem lebegjen, hogy az utolsó tárgyaláson engem felmentenek és minden rendben lesz. 

  Most örülnöm kell az apró dolgoknak is, mint például a családom egyik felének a visszaszerzésének. Örülök, hogy anya már másképpen látja a dolgokat, még ha teljesen nem is bízik meg bennem, de már próbálkozik, ami nekem elég. Csak abban reménykedem, hogy egy nap Lottie is így látja majd a dolgokat. Tudnia kell, hogy sosem tennék ilyet egyetlen lánnyal sem. Igaz, hogy pontosan én sem tudom mi történt azon az éjszakán, de a többiek mind azt mondják, hogy nem lennék rá képes és nekik hiszek. Aztán ott van Pam, akit majdnem megerőszakoltak, de megmentettem. Amikor magamhoz öleltem nem taszított el, pedig tudta, hogy mivel vádolnak. Biztonságban érezte magát velem, pedig lehet, hogy én is megtettem egy lánnyal, amit vele is szerettek volna. Ha ő képes volt megbízni bennem és mellettem maradni, akkor hinnem kell neki, ha azt mondja én nem vagyok olyan ember. Számomra a szeretete és a kitartása rengeteget jelent. Ő volt az egyetlen személy, aki képes volt kihúzni a gödörből. Miatta tudtam nemet mondani a ciginek és az italnak, nem azt mondom, hogy sosem nyúlok hozzájuk, de nem úgy, ahogy az elmúlt hetekben tettem. Ő az én megmentőm és ezt el is fogom neki mondani, történjen bármi. 

  - Mr. Tomlinson, tudom, hogy hamarosan lesz egy újabb tárgyalás, ahol már fel akarnak valamit mutatni ön ellen, de ne kell félnie, mindent megteszek, hogy ne legyen belőle probléma.

  - Köszönöm Craig, bármi is lesz majd rajta, én bízom önben - biccentek felé.

  - Nem sok ügyet vesztettem el, így bízom benne, hogy ez sem lesz közöttük - mosolyog rám. - Tudja, említettem, hogy jól jönne, ha lenne valaki ön mellett, aki megbízik magában...

  - Igen, már alakulóban van a dolog. És semmit sem játszik meg majd, mert az érzései tiszták - teszem hozzá.

  - Valójában? - fordul felém Paul. - Én eddig miért nem tudtam róla? - vonja fel a szemöldökét.

  - Elmondom, hamarosan - biztosítom róla. - Köszönöm, hogy kijött és elbeszélgettünk Craig - rázok vele kezet. - Hamarosan találkozunk.

  - Renben! Sok sikert Tomlinson - lép ki az ajtón.

  - Mikor akartál nekem szólni, arról a bizonyos valakiről? - von kérdőre Paul. - Tudod, hogy megbeszéltük, hogy keresünk számodra valakit, miért kell folyamatosan a hátam mögött szervezkednek, kölyök?

  - Mi nem beszéltünk meg semmit - rázom meg a fejem. - Az egy dolog, hogy te kijelentetted, de én nem mentem bele, hogy szerezz nekem egy lányt, akit nem is ismerek, hogy eljátssza az álbarátnőmet. Minek nekem álbarátnő, ha lehetne igazi is? Nincs rá szükségem Paul.

  - Akkor áruld el nekem ki ez a lány és mesélj nekem egy kicsit róla és akkor majd eldöntjük, hogy mi lesz - parancsol rám.

  Vissza kell magam fognom, ha ez így folytatódik  majd, mert Paul képes kihozni a sodromból. Tisztában vagyok vele, hogy komoly az ügy és ő csak jót akar nekem, de ne mondja meg, hogy kivel kell együtt lennem, mert azt nem fogom elfogadni. Ha már barátnőm kell legyen, akkor had döntsem el én, hogy ki legyen az, ne pedig ajándékba kapjam. Pam fontos nekem és nem fogom senkinek sem megengedni, hogy így beszéljen róla, soha.

  - Szóval ő az a lány, akit egyszer már említettél egy interjún, akit megmentettél? - gondolkodik el.

  - Igen, ő az - bólintok rá. - Fontos számomra és én is számára. Neki köszönhetem, hogy képes vagyok úgy is megbirkózni a gondokkal, hogy nem iszom, ahogy azt is, hogy kezdek visszatérni, ne vedd el őt tőlem, mert kikészülök. Nem akarok senki mást, mint barátnő, csak őt. Menni fog neki, már beszéltem róla és beleegyezett.

  - Szóval szombaton veled is tart? - kérdez rá, mire ismét bólintok. - Biztos, hogy készen áll erre az egészre? Nem könnyű és a te esetedben ez csak még nehezebb lesz.

  - Tud róla, de mellettem akar lenni és segíteni nekem. Ne aggódj, ki fogja bírni és én segíteni fogok neki benne, szerintem vele kicsit megváltozik a média állása is. Ha egy lány lesz mellettem, akit már egyszer meg is támadtak, hidd el nekem, hogy kicsit másképpen látják majd a dolgokat.

  - Rendben, kölyök, bízom benned - sóhajt fel. - Ha már ennyire mindent elterveztél, akkor nem fogom azt mondani, hogy dobd el és inkább hallgass rám, ez is jó lesz, csak legyen erős a kislány és ne mutassa ki a fájdalmát, ha érezni is fog, néhány kérdés felvetésénél. 

  Miután megbeszéltük a dolgainkat és a fiúk is megérkeztek, megkezdődött a próba. Igazából minél hamarabb haza szeretnék jutni, hogy Pammel tölthessem a napom hátralevő részét, de valahogy csak túlélem ezt a pár órát, hiszen ez is fontos az életemben. A díjátadón fel is lépünk majd és tökéletesnek kell lennie mindennek, még ha csak egy fellépés lesz is, nem pedig átvétel, de ez csak a rajongóinktól függ és ők még sosem hagytak minket cserben. 

  - Minden rendben van? - ül le mellém Harry. - Kicsit feszültnek tűnsz.

  - Minden oké, csak volt egy kisebb vitám Paulal, mivel ő csak ma tudott Pamről és nem tetszett neki. Igaz végül belement, de attól még az elején úgy éreztem, mintha nem illene hozzám, bárkit is választottam volna magamnak. Pam más, az igaz, de pont ez tetszik benne. Ő nem azt nézi ki vagyok, vagy mennyi pénzem van, egyáltalán nem érdekli, csak az a fontos neki, hogy velem lehessen és ez nagyon tetszik benne.

  - Rég láttam ezt a csillogást, amikor egy lányról beszéltél - löki meg a vállam. - Örülök, hogy túltetted magad Eleanoron. Jó pár voltatok, de ennek így kellett történnie. Gondolj bele, ha ő nem szakít veled akkor, akkor sosem találkozol Pammel.

  - Igen, minden rosszban van valami jó, nem igaz? - nevetek fel. - Paige, mit mondott róla?

  - Ugyanazt, mint Perrie - sóhajt fel. - Fél és miattad csinálja, nem azért mert készen állna rá, de ez hidd el nekem nagy szó. Hány lány tenne meg bárkiért is ilyesmit, ha nem szeretné teljes szívéből? Nem lesz neki könnyű, de kinek volt az az elején, viszont lesz segítsége, mi itt leszünk neki, ahogy te is és ez neki pontosan elég...

  - Ezt én is így éreztem, hogy miattam teszi, nem azért mert ő is ezt szeretné. Tudom, hogy milyen nagy árat fizethet érte, de nem fogom engedni, hogy odáig fajuljanak a dolgok. 

  - Ebben biztos voltam - vigyorog rám.

  A próba utolsó fele volt a legfárasztóbb. Mindennél jobban szeretnék már a kocsimban ülni és Pamhez tartani. Már ez a második nap, hogy hulla fáradtan lépünk ki a stúdióból és nekem nagyon elegem van belőle. Megértem, hogy fontos a próba, és én is így gondolom, de ha holnap is ez lesz, szombaton úgy fogunk kinézni, mint a zombik. 

  Szerencsére fél órával később már a lépcsőn lépkedek felfelé, majd lépek be a lakásba.  Pufulec egyből felém veszi az irányt, majd rám ugrik és ad egy puszit, mire én nevetve simogatom meg buksiját. 

  - Sokáig, eltartott - szól ki Pam a konyhából. - Azt hittem, hogy hamarabb jössz.

  - Hidd el, mindennél jobban el szerettem volna jönni, de nem ment, mert beszélnem kellett Paulal - ölelem át hátulról, majd nyomok egy puszit az arcára. 

  - Rólam beszéltetek, igaz? - dől a mellkasomnak. - Nagyon ki volt akadva?

  - Nyugi, szépségem - rejtem arcom a hajába - kezeimben tartom az irányítást és minden rendben ment. Neki is oké, de azt még mindig nem látom tisztán, hogy neked is az lenne?!

  - Lou, ezt már megbeszéltük - sóhajt fel. - Tudod,  hogy akarom, nem csak azért mert segíteni akarok neked. Igaz, nem tagadom, hogy ez a fő célom, de leginkább magamnak akarok bizonyítani. Tudod, hogy mindig is féltem a hírességekkel való kapcsolattól, de ettől nem akarok. Be akarom magamnak bizonyítani, hogy nincs mitől tartanom, hogy lesz ki megvédjen én mellettem álljon, ha úgy érzem nincs tovább.

  - Én melletted lesz, mindig - suttogom a fülébe. - Nem kell attól tartanod, hogy magadra maradsz, mert nem így lesz. Mind melletted leszünk és a végén te magad is belátod már, hogy minden jól megy. A félelem természetesen reakció, ha az én esetemet nézzük. De erős és ügyes lány vagy, így kibírod - csókolok a nyakába. 

  - Ha így folytatod, le fog ragadni - motyogja zavartan, mire én felkuncogok. 

  - Kinek kell kaja, ha itt vagy te nekem? - kérdem tőle, fülét harapdálva, de abban a pillanatban felmordul a hasam.

  - Én azt hiszem a hasad más véleményen van - kuncog fel. - De ne aggódj már mindjárt készen is van.

  Mindig képes meglepni. Az egyik pillanatban még zavarban van, a másikban már kuncog. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a hozzá hasonló lányok. Nem távolságtartó, nem ijed meg, ha hozzáérek, inkább belesimul az érintésembe. Szeretem benne, hogy semmi sem tudja őt eltaszítani attól, hogy a gyűlöleten és félelmen kívül mást ne is érezzen. Ő az a lány, akire eddig vártam. El is remek lány és szerettem, de ő nem volt képes ezt elérni nálam, mint Pam, ilyen rövid idő alatt. Ő kitart mellettem a bajban is és nem feltételez rólam semmi rosszat, még ha nem is biztos benne, hogy nem-e tettem mégis meg és ez számomra nagyon sokat jelent.

26.rész

"Kimerítő vásárlás"

Pamela May Graham
London 2014.07.29.

  Sosem gondoltam volna, hogy ezen a helyen kötök ki, ezekkel a lányokkal. Ahogy azt sem, hogy drága ruhák közül fogok válogatni, egy díjátadóra. Nem volt könnyű döntés, de elég volt egy álmatlan éjszaka, hogy rájöjjek képes vagyok rá. Meg tudom tenni, ha ezzel segíthetek Louisnak. Ha meg tudja a világ ki vagyok én és a nyomomban lesznek, képes leszek elviselni, mert tudom, hogy jót tettem.
  Lehet, hogy ezzel nem tudják ellene még ejteni a vádakat, hiszen ahhoz Maggiere is szükség van, de a média más szemmel néz majd rá, ha egy lánnyal látják. Sok minden fog kiderülni, amitől lehet, hogy megijedek majd, de bízom benne, hogy mellettem lesz ő is és a többiek is, ahogy ígérték. Segítség nélkül tudom, hogy nem lenne egyszerű, de így, hogy nem vagyok teljesen egyedül könnyebbnek érzem az egész helyzetet.
  - Minden rendben? - érinti meg a vállam Perrie. - Úgy festesz, mintha szeretnél elrohanni erről a helyről - kuncog fel.
  - Jól vagyok - nyugtatom meg. - Csak az a baj, hogy nem érzem magam otthon az ilyen helyeken. Egyszerűen nem az én stílusom az elegáns öltözék. Fogalmam sincs, hogy mit kell ilyen helyekre felvenni, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem engedhetném meg magamnak ezt a helyet. A tudat pedig, hogy Louis fizeti az egészet egyáltalán nem tetszik...
  - Nyugodj meg - lép mellém Sophia. - Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Azt viszont el kell fogadnod, ha elhurcol téged majd ilyen eseményekre, nem fogja engedni, hogy te fizesd a kellékeket, mivel neki teszel vele szívességet még ha te nem is így érzed, de ő így gondolja. Liamhez is hozzá kellett szoknom, persze nem tetszett, de kénytelen voltam beletörődni a makacsságába.
  - Lehet, hogy ezt kellene tennem, de most még képtelen vagyok rá. Úgy érzem magam, mint egy lány, akinek a markában egy lemeríthetetlen bankkártya van és felvásárolhatja az egész üzletet, mert a barátja nem akarja, hogy a nyakán üljön. Tudom, hogy egyáltalán nem ilyen a helyzetem, közelről sem, de gondolom értitek mire akarok kilyukadni.
  - Értjük és hidd el az elején mi is pontosan így voltunk vele. Harry egyszerűen sosem enged fizetni. Bármit vásárlok, amiről ő is tud, azt neki kell kifizetnie. Utálom, hogy ezt teszi, hiszen nekem nem kell a pénze. Nem azért vagyok vele, mert gazdag, hanem, mert fontos nekem. Én is megengedhetem magamnak azokat a dolgokat, amit ő fizet ki nekem, de ő erről hallani sem akar.
  Hozzászokni? Miért érzem azt, hogy nekem az nem menne. Egyszerűen nem vagyok olyan lány. Én az ilyet kihasználásnak nevezem, pedig egyáltalán nem érdekel  a pénz. Természetesen fontos az életben, de úgy érzem a boldogságot nem lehet megvenni. Attól mert mindened megvan és nem kell félned, hogy kifog rajtad a válság, nem leszel boldog. Eddig, ha bármilyen ünnepre kellett mennem pár száz fontért vásároltam, de itt az árak több mint ezer fontnál kezdődnek.
  Tisztában vagyok vele, hogy egy díjátadón nem lehet megjelenni úgy, mint egy esküvőn, de nekem ez akkor is nagyon soknak tűnik.
  - Szerintem a te bőrszínedhez és a hajadhoz leginkább a krém vagy a fehér szín illik - gondolkodik el Perrie. - Leginkább ilyen színben tudnálak elképzelni, ahogy magamat is.
  - Akkor mi lenne, ha ti ketten elmennétek keresgélni, mi pedig Paige-el mennénk? - néz ránk Sophia, mire mindketten bólintunk. - Akkor találkozunk az próbafülkéknél - mosolyog ránk, majd Paige-el az oldalán elindul a másik irányba.
  - Szeretnéd, ha mesélnék az én első díjátadómról Zaynnel? - pillant rám Perrie. - Csak, hogy lásd én mit éreztem és mi lett utána.
  - Azt megköszönném - sóhajtok fel. - Tudom, hogy nem lenne szabad ennyire feszült lennem már csak a gondolatától is, de nem tudom megállni. Félek és úgy érzem, hogy ez nem helyes.
  - Ne butáskodj - nevet fel. - Én hetekkel előtte eljöttem ruhát keresni és egyet sem találtam, minden felfedeztem a legkisebb hibát is, mindegyikre volt valami okom, hogy miért ne vegyem meg. Már a gondolattól is remegni kezdett a lábam, napokkal előtte. Igaz előtte is voltam rendezvényeken, hiszen az X-factorba elég sokszor vittek minket ilyen helyekre, de ez akkor már persze más volt. A Little Mix egyik győztes énekesnője voltam, akinek a One Directionben éneklő Zayn Malik a barátja. Együtt vonulok majd vele végig a vörös szőnyegen és biztos voltam benne, hogy történni fog valami, amivel szégyent hozok magunkra. A végén már azon voltam, hogy én el sem megyek, pedig sosem voltam az a félős lány. De akkor úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott. Mégis elmentem. Izgultam, nem is kicsit, de ott volt mellettem Zayn és számíthattam rá. Nem engedett el és mindig próbált megnyugtatni, míg végül én magam is lenyugodtam. Semmi sem történt. A többiek akkori barátnőit már ismertem és tudtam, hogy a fiúk közelében lesz asztalunk, így arra gondoltam, hogy minden rendben lesz. Ők fellépnek és átveszik a díjukat, majd szépen elmegyünk minden csetepaté nélkül és így is lett. Azzal, hogy izgulsz és a legrosszabbat feltételezed semmit sem érsz el. Nyugodtnak kell maradnod és elhinned, hogy Louis ott van melletted és nem engedi, hogy bármi történjen. Ha a média megpróbál majd szétszedni titeket, ő közbe fog lépni és szépen leállítja őket. Bízz benne, ez az egyetlen fontos dolog, onnantól kezdve már minden megy a maga rendjében.
  - Szóval azt mondod, hogy nincs mitől félnem és minden rendben lesz? - nézegetem a ruhákat. - Akkor is ezt mondanád, ha ez lenne az első ilyen esemény, amire elmész. Hiszen te akkor már egy kicsit ismerted ezt az életet, én pedig csak most kerültem bele, még mindig elvegyülök a néppel, de úgy érzem, hogy pár nap múlva úgy fogok virítani, mint a sok fekete között a fehér ruha.
  - Meg fogsz vele birkózni, mi segíteni fogunk neked, amiben csak tudunk, hiszen mi már átmentünk ezen. Louis is melletted lesz, nincs miért aggódnod. Ha valami olyan történik, amit el szeretnél valakinek mondani, de Louisnak nem akarod, hozzám bármikor fordulhatsz, szívesen meghallgatlak és segítek ha tudod, csak meg kell nekem engedned.
  - Köszönöm, hogy próbálsz megnyugtatni - mosolygok rá. - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar úgy tekintetek majd rám, mintha évek óta ismernénk egymást.
  - Szokj hozzá, hogy a mi családunkban, mindenki családtagnak számít, ezt majd megérted, ha hosszabb időt töltesz velünk és majd érkezik köreinkbe egy új személy. Ha az egyik barátunknak fontos, akkor az neked is az lesz és úgy bánsz vele, mintha egy rég nem látott barát lenne... Találtam neked valamit - húz elő egy ruhát.
  Feléje fordulok, majd megnézem a kezében tartott fehér ruhát. Földig érő, mély vágású ruha, amit néhány ezüst pánt díszit. Gyönyörű, de nem az én ízlésem, tudom, hogy nem mehetek olyan ruhába, ami tetszene nekem, de bízom benne, hogy találok valamit, ami kicsit is úgy érzem, hogy passzol hozzám.
  - Ehhez mit szólsz? - húzok elő egy rövid krémes színű ruhát, majd fordulok Perrie felé.
  - Tetszik - mosolyog rám, majd lépked közelebb hozzám. - Egyszerű, mégis az az öv elegánsá teszi egy ilyen eseményre. Ahogy elnézem a ruhát, téged is könnyen el tudnálak benne képzelni.
   - Őszintén szólva eddig ez az első ruha, amit úgy érzek, hogy szívesen felvennék. Tudod az én ízlésem kicsit egyedi, így elég nehéz velem a vásárlás.
  - Sokban hasonlítunk mi ketten egymásra, az ízlésünk szinte teljesen egyforma, így megértelek - adja a tudtomra. - Ezt biztosan felpróbálod, de egy ruha nem elég, sokat fel kell próbálni és azok közül eldönteni melyik tetszik jobban.

***

  Este fáradtan esek be a lakásom ajtaján. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz kiválasztani a ruhát, de örülök, hogy sikerült, ahogy annak is, hogy annyira nem is volt drága, mint a többieké. Rajtam kívül mindenki hosszabb ruhát választott, én is vittem be földig érőt, de nem tetszettek, a lányok szerint is nekem a rövid ruhák állnak jobban, így azt vettem meg, ami a legjobban tetszett nekem és nekik is. 

  - Hát szia, Pufu - gugolok le, majd simogatom meg a kutyám fejét. A konyhából Louis bukkan elő, mire fáradt mosolyt erőltetek magamra. 

  - Látom elfáradtál - sétál hozzám, majd ölel magához, mire én sóhajtva simulok hozzá. 

  - El sem hiszed mennyire - motyogom, őt ölelve. - Nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de én nem szeretek vásárolni, sőt mostantól biztos, hogy a boltok közelébe sem megyek és ez a te hibád - vádolom meg.

  - Az enyém? - nevet fel. 

  - Igen - morgom. - Te küldtél oda, bár megértem, hogy miért, de az olyan helyek, csak elveszik a lányok kedvét a vásárlástól. 

  - Biztos vagyok benne, hogy annyira nem volt rossz - nyom egy puszit a számra - vagy ha mégis, akkor most kiengesztellek - vigyorog le rám.

  - És, hogy tervezed? - karolom át a nyakát. - Nem lesz könnyű dolgod.

  - Szerintem az lesz - kacsint rám. - Csináltam neked vacsorát, mivel gondolom éhes vagy - szemeim felcsillannak kijelentésére - és utána itt maradok veletek és összebújva megnézhetünk egy filmet, már ha végig tudjuk nézni - teszi hozzá nevetve.

  - Gonosz vagy - vigyorgok rá. - De a terved még be is válna, szóval gyerünk mutasd meg nekem mit főztél nekem.

  Vacsora közben kiderült, hogy nem csak ő főzött nekem, hanem volt egy segítsége is, aki nem másvalaki volt, mint Harry, így ezt elárulva már nem tartottam olyan jónak. De azt meg kell jegyezni, hogy ezt még meg kell köszönnöm Harrynek, ha találkozom vele. Viszont az összebújás nagyon tetszett.

  - Megnézhetem, amit vettél? - szólal meg a film közben.

  - Szombat este majd láthatod - mosolygok rá gonoszul. - Most inkább nézzük a filmet - fordulok vissza a tv-hez.

  - Szerintem nekem van egy sokkal jobb ötletem a film helyet - dugja az arcát a nyakamba. - Ami neked is jobban tetszene - fújja ki a levegőt, mire megborzongok. - Vagy inkább filmet néznél? - néz a szemembe.

  - Ezek után szerinted én úgy nézek ki, mint aki képes lenne figyelni a filmre? - pillantok kicsit vöröslő arccal felé. - De tudod mit, inkább nézzük a filmet, legalább letörölhetem vele ezt az önelégült vigyort a képedről - fordulok vissza durcásan a képernyő felé.

  - Szerintem ez érdekesebb lenne, mint ez a buta film - hajol közel hozzám. Az arcomat megcsapja a lehelete, én pedig kezdem elveszíteni a józan eszem. Lassan fordítom feléje a fejem, mivel meg akarom neki mutatni, hogy képes vagyok őt figyelmen kívül hagyni, de persze nem sikerült a tervem, mivel a száját abban a pillanatban az enyémre tapasztotta, majd az ölébe húzva folytatta tetét.