2014. december 20., szombat

Prológus


'Nem emlékszem rá!'


Louis Tomlinson
 London, 2014.06.12.

  Idegesen pötyögtetek a telefonomon, ahogy már napok óta teszem. Ugyanarra a kérdésre válaszolok, milliószor. Elegem van! Kurvára elegem van, hogy mindenkitől azt hallom "Tényleg megtetted?". A rohadt életbe is, nem tudom, nem emlékszem rá. Egyszerűen üres minden. Ha megpróbálok visszagondolni teljes sötétség van, nem megy. Én magam sem tudom, hogy mit higgyek, csak azt, hogy én nem lennék rá képes. Én erre tényleg képtelen lennék. Ismerem magam, a haverjaim is ismernek, mindenki ismer, aki fontos számomra, de lassan kezdem azt érezni, hogy még ők sem bíznak bennem, ami kezd teljesen kikészíteni. Ha már azok sem hisznek nekem, akik számomra a világot jelentik, ha még Ő sem bízik bennem, nem tudom mit tegyek. Elveszek.
  Egyedül bolyongok a nagy világban, a fejemben pedig két kérdés váltogatja egymást. "Megtetted?" a másik pedig "Képes lennél rá?". Őszintén? Már fogalmam sincs. Bízom benne, hogy nem lennék rá képes, de mi van, ha voltam akkora hülye és mégis megtettem? Mi van akkor, ha nem csak állítja, hogy úgy volt, hanem tényleg megtörtént?! De, ami a legjobban fáj, hogy még Eleanor is kételkedik bennem. Nem mondja ki, de elég ránéznem és rögtön tudom, hogy nem bízik bennem. Távolságtartó, ahogy a barátaim is, pedig most lenne rájuk legjobban szükségem. Most kéne itt legyenek mellettem és megnyugtassanak, hogy én erre nem lennék képes, hogy nem vagyok olyan ember. De ők mit tesznek? Kerülnek, mint egy leprást. A fiúkkal is csak akkor találkozom, mikor megbeszélés van vagy muszáj összeülnünk valamiért. Harry is kerül, pedig ő mindig mellettem állt, mindig. Bármit is követtem el, ő ott volt nekem és megoldottuk a problémákat, de most ha jól emlékszem egyszer beszéltünk arról... Mindenki próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de látszik rajtuk, hogy bizonytalanok és ha így folytatják lassan én magam is elhiszem ezt az egészet.
  Most is a stúdióban ülünk, én pedig a hülye kérdésekre válaszolok, miközben magamon érzem a többiek tekintetét. Bámulnak, próbálják eldönteni, hogy mi legyen. De ezzel kurvára nem segítenek! Ezzel csak azt érik el, hogy még ennél is dühösebb legyek. 
  - Befejeznétek, a francba is?! - csattanok fel. Felemelem a fejem és körbenézek rajtuk. Niall sóhajtva folytatja az evést. Zayn és Harry összeráncolt szemöldökkel méregetnek, mire én tüzelő pillantást vetek rájuk. Liam, pedig csak ül és próbál lazítani, ami ebben a szituációban egyre nehezebb. - Nem tudom, hogy mit történt, értitek? Nem emlékszem! Úgy bámultok rám, mintha én lennék a világ legnagyobb gazembere, pedig tudjátok, hogy nem így van. Ugye tudjátok? - sóhajtom dühösen. Zayn elkapja rólam a tekintetét, már csak Harry bámul.
  - Nem tudom mit higgyek. - vonja meg a vállát szomorúan. - Hiszen nem emlékszel rá. - teszi hozzá halkan.
  - Kösz Hazza! - ordítok rá, majd felpattanok a helyemről. - Kösz, hogy hisztek nekem. Komolyan, legalább az állítólagos barátaim álljanak mellettem, meg a csajom, de én mit kapok, szart se! Egyedül vagyok és nemhogy segítenétek, inkább jobban összezavartok! - morgom, majd a dzsekim megragadva kiviharzok az ajtón.
  Barátok? Szerelem? Mit érnek ők, amikor a segítségükre van szükséged csak rontanak a helyzeten?! Én is pontosan tudom, hogy ez sokkal komolyabb, mint egyes baklövések, de a barátaid még akkor is melletted kellene álljanak, ha nem is neked van igazad. Az igaz barátok ezt tennék! Ők vajon azok, csak még nekik is új a helyzet? Fogalmam sincs, hiszen csak három napja van ekkora botrány. El fogom valaha is érni, hogy újra úgy nézzenek rám az emberek, mint régen. Sikerülni fog?! Reménykedem benne.
  Londonhoz hívem, most is szakad az eső. Sötétség borul a városra. Alig vannak emberek az utcán, ami most nagyon jó, hiszen semmi kedvem sincs ahhoz, hogy felismerjenek és újra kezdődjék a faggatózás. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy jobb lenne normálisnak lenni, mint hírességnek. Igen, sokkal jobb lenne, mert akkor nem néznének rád úgy, ahogy most mindenki rám. Nem utálnának annyian, mint most engem. Az élet sokkal könnyebb lenne úgy, de nem lehet, ezen nem lehet változtatni. 
  A kapucnimat a fejemre húzom, majd elindulok a szakadó esőben. Le kell nyugodnom! Szükségem van a nyugalomra, de nem megy! Mindenki csak basztat a hülye kérdéseivel. Mindenki azt akarja tudni, hogy mi is történt. Hát ezt én is szeretném tudni! Előhúzom a telóm a zsebemből, majd kikeresem a szerelmem számát és megnyomom a zöld gombot.
  - Igen? - szól bele kedvesen, amiből egyből tudom, hogy nem nézte meg ki hívja, hiszen nem beszél velem már így. Máshogy tekint rám.
  - Szia, én vagyok az. - motyogom. Dühös vagyok, de nem akarok vele veszekedni, ő nem érdemli meg, még akkor sem, ha nem bízik bennem.
  - Louis. - sóhajtja. - Miért hívtál? - kérdezi.
  - Hallani akartam a hangod. - fáj, hogy ilyen lett. Fáj, hogy nincs mellettem. - Találkozhatunk? - kérdem bizonytalanul. Sóhajtást hallok a vonal másik végén, majd egy kis csendet.
  - Szerintem ez nem jó ötlet. - nyel egyet. - Nem tudom mit tettél, nem tudom, hogy mi legyen velünk. Talán jobb lenne, ha szünetet tartanánk, amíg minden tisztázódik. - motyogja, mire én majd megfeszülök az idegtől.
  - Komolyan Eleanor? - emelem feljebb a hangom. - Szünetet akarsz? Te magad is tudod, hogy nem lennék képes azt tenni, legfőbbképpen nem úgy, hogy tudom, hogy Te mit gondolnál rólam! Az Istenért is!
  - Lou...
  - Ne kezd megint, kérlek, ne kezd megint! - csattanok fel. - Ha szünetet akarsz megkapod, de mikor kiderül, hogy semmi sem volt igaz belőle, akkor ne gyere vissza, mert már késő lesz! - csapom le a telefont.
  Szuper! Lehetne ettől jobb napom? Szakítok El-el, mert nem bízik bennem, pedig tudja, hogy milyen vagyok. Ismer. Mégsem hiszi el, hogy semmit sem tettem. Idegesen megyek tovább, amíg valaki nekem nem jön.
  - Nem tudsz a lábad elé nézni?! - üvöltök rá. Francba is, én nem vagyok ilyen!
  - Bunkó! - morogja. - Te jöttél nekem, nem én neked, seggfej! - csattan fel, majd rám néz. Kicsit meglepődik, majd kikerül és tovább halad.
  Igaza van. Bunkó vagyok. Leordítom egy ismeretlen lány fejét, mivel nekimentem. Én nem figyeltem, mégis őt tettem hibásnak. Ügyes vagy Louis Tomlinson! Csak így tovább és teljesen tönkreteszed a hírneved, ha már nincs teljesen így is tönkremenve!

---------------------------------------------------------------------

Sziasztok! Tudom, hogy még négy nap lenne a blog kezdetéig, de úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha karácsony előtt kezdeném el, hiszen akkor nem sokan néznének be. Most viszont még lennének jelentkezők, vagyis ebben reménykedem. Ez a történet más, mint a többi, amit eddig írtam. Nem csak azért, mert ebben Louis a főszereplő, hanem van egy alapja, ami nem fog még kiderülni, de pár rész után majd világos lesz. Biztos, hogy lesznek benne sablonos részek is, de lesznek olyanok is, amilyeneket eddig még sosem olvastatok tőlem. Remélem tetszeni fog a történet és sok olvasója lesz majd. Már attól is boldog vagyok, hogy eddig 12 rendszeres olvasóm van, de bízom benne, hogy ez gyarapodni fog idővel. Én ezt a blogot ugyanolyan élvezettel írom, mint a nemrég befejezett blogom. Nagyon a szívemhez nőtt ez a blog már most, pedig még nagyon az elején vagyok vele. Nem akarom tovább húzni az időt. Jó olvasást! 
Várom a véleményeiteket!

5 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik. Várom a kövit. Fanatikus vagy! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik, hamarosan olvashatod! :)

      Törlés
  3. Aztaaa! Ez nagykn joooo!!!!

    VálaszTörlés