2015. február 28., szombat

10.rész


"Egy nap, kettesben vele"


Pamela May Graham
London 2014.06.17.

  Menjek el vele valahová? Kettesben? Hiszen az pontosan úgy venné ki magát, mintha egy randi lenne. Nem engedhetem túl közel magamhoz, mert a végén én csalódnék, amit nem engedhetek meg. Talán, ha nem lenne a világ leghíresebb fiúbanda egyik tagja nem is foglalkoznék vele. Nem érdekelne semmi és senki véleménye sem, egyből rávágnám, hogy "Miért ne?". De így, hogy tudom ki ő és rajtam kívül mindenki más is. Lehet, hogy nem ismerik személyesen, nem tudnak róla mindent, de ahhoz éppen eleget, hogy engem tönkretegyenek. Bár ez csak séta lenne, amit együtt töltünk, én mégis úgy érzem, hogy százszor át kell gondolnom a válaszom. Itt most nem a félelemre gondolok, ugyanis vele nem félek, hanem abból, hogy mi sülhet ki belőle. Bárki megláthat minket és akkor vége lenne a normális életemnek. De itt az a kérdés, hogy ettől félek jobban vagy a tudattól, hogy egyre jobban kedvelem?
  Még mindig mosolyogva várja a válaszom, de amint rájön, hogy a hallgatásom nem biztos, hogy jó jel, lehervad az arcáról az a gyönyörű mosoly. A szemeim a kezemben lévő csészére vezetem. Menjek vagy sem?
  - Ha nem akarod nem kell. - suttogja szomorúan.
  - Nem erről van szó Louis. - vágom rá. - Tudod, én menni szeretnék és a szívem azt is diktálja, de az agyam nem így véli. Szerinte jobb lenne, ha itthon maradnék. Nem veled van a baj... - suttogom. - Hanem velem, egyszerűen félek kimenni és attól is, hogy mi lehet belőle.
  - Ugye ezzel nem azt akarod a tudtomra adni, hogy tőlem félsz? - sóhajtja halkan.
  - Mi? - kerekedik el a szemem. - Nem! - rázom meg a fejem. - Erről szó sincs. Hogy is félhetnék azok után, amit értem tettél? Meg sem engedtem volna, hogy itt aludj, ha így lenne. Nem tőled félek, hanem inkább magamtól. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak. - sóhajtok fel. Egyből felfedezem az arcán lévő szomorúságot. Mielőtt még megszólalhatna, megelőzöm. - De tudod mit, ha nem merek akkor nem is nyerhetek igazam van? Elmegyek, lesz ami lesz. - bólintok rá.
  - Nem fogod megbánni, ígérem. - mosolyog felém. - Vigyázni fogok rád. - teszi hozzá lágyan.

***

  Bizonytalanul állok a zuhanyzóban. Még most is az a kérdés kavarog a fejemben, hogy jól döntöttem-e?! Mi történik akkor, ha véletlenül összefutunk Sam-el? Arra én még nem állok készen, szerintem sosem fogok már. Viszont valamiért úgy érzem, hogy nem csak ez az egy dolog foglalkoztat, hanem Louis is. Az éjszaka olyan dolgokat mondott nekem, amit már rég hallottam. Vele képes vagyok mindenről megfeledkezni, még arról is, hogy ő híres. De egy apró részem még mindig fél. Tudom, hogy hülyeség, de az a cikk, amit olvastam nem megy ki a fejemből. Hiszek neki, elhiszem, ha azt mondja, hogy ő nem tett semmit, de akkor a lány hazudik? Miért tenné? Nem értem, hogy lehet valaki ilyesmire képes. Nem tudom elképzelni, hogy Louis képes lenne bárkinek is ártani, annyira aranyos és kedves, ő nem lehet egy vadállat. Amikor múltnap megmentett, láttam a szemébe a düht és az aggódást. Egy rossz ember szemeiben sosem lehet ezt felfedezni, hacsak nem színész az illető. De Louis nem az. Alig ismerem pár napja, de már rájöttem, hogy nem tud hazudni, sem nekem és ahogy elnézem másoknak. Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet-e vele kettesben tölteni a napot, de meg kell adnom neki a lehetőséget. Nem félhetek örökké az utcára menni és tőle sem, a cikkek ellenére sem. Azok hazugságok! Vagyis csak reménykedni tudok benne, hogy így van...
  Sóhajtva lépek ki a zuhanyzóból, egy törölközőt magam köré csavarva. A párás tükör kis részét letörlöm, hogy lássam magam benne. Még mindig látszik, egyáltalán nem javult a nyoma, bár sejtettem, hogy ez lesz. Csak reménykedni tudok benne, hogy sminkel sikeresen eltüntetem majd, mivel semmi kedvem, hogy bárki is észrevegye.
  Felvettem a kikészített ruháim, majd kezelésbe veszem az arcom. Az alapozónak köszönhetően kicsit befedte a nyomát, de még így is látszik. Az adott helyen kicsit vastagabban kenem be, majd tovább haladok a szemeimhez, mikre húzok egy halvány csíkot, majd kikenem őket szempillaspirálral. Ajkamra szájfényt kenek, majd leeresztem a hajam és megfésülöm azt. Nem mondom azt, hogy meg vagyok elégedve a látvánnyal, de sokkal jobb, mint amire számítottam.
  Nagy levegőt véve lépek ki a szobából, ahol megpillantom Louist, aki Pufulecel játszik. Mosolyognom kell rajtuk. A kutyám nem szeret meg minden embert ilyen hamar, akiket viszont igen azok közel kerülnek hozzám, azoknak én is fontos vagyok.
  - Látom Pufulec megkedvelt téged. - lépek közelebb hozzájuk. - Érezd magad megtisztelve, ugyanis ő nem mindenkit enged közel magához, ahogy én sem. - teszem hozzá.
  - Akkor ez azt jelenti, hogy közel szeretnél engedni magadhoz? - mosolyog felém, miközben a szemeiben kisebb csillogást fedezek fel.
  - Azt még nem tudom. - nézek rá. - Nem olyan könnyű eldönteni, de szerintem rájössz majd magadtól is az idő teltével. Kevés embernek nyílok meg, kevesen tudnak rólam mindent, ám veled van egy közös titkom, amit csak te tudsz.
  - Ne beszéljünk róla, rendben? - kérdez rá, mire én egyből rábólintok. - Szeretném elfelejteni azt az estét, ahogy gondolom te is. Szóval mától nem említjük. - szögezi le. - Ez a kis csöppség is velünk tart? - bök a kutyám felé.
  - Szerintem jobb lenne őt itthon hagyni, nem lehet tudni mi történik majd. - suttogom. - Jobb ha csak rám kell majd vigyázni, nem pedig még egy állatra is. Nem egyszer maradt magára, szóval nem lesz vele semmi, ugye? - mosolygok kedvencemre, mire felugat. - Ügyes vagy. - simogatom meg buksiját.
  - Semmi sem fog történni Pam. - érinti meg a karom. - Nem engedem, míg velem vagy ettől nem kell tartanod. Lehet, hogy nem ismersz még eléggé, hogy ezt elhidd nekem, de tudnod kell, hogy bármitől képes lennék megvédeni.
  A kezéről, pillantásom szemébe vezetem. Nem tudom elképzelni, hogy miért ennyire kedves és védelmező. Igaz tegnap már mondott néhány dolgot, amire gondolom nem emlékszik, de az még mindig nem magyarázat az összes kérdésemre. Úgy akar megvédeni, akár egy barátnőt vagy húgicát, pedig én egyik sem vagyok a számára. Én még csak egy idegen vagyok, akinek el akarja nyerni a barátságát, amihez elég jó úton halad.
  Louis kocsijában ülve, amit addig hozott ide, míg én zuhanyoztam kicsit furán érzem magam. Hogy miért? Csend van és ez kezd kínossá válni. Csak a rádióból szól halkan a zene. Mióta majdnem megtörtént nem szeretek csendben ülni, mert olyankor mindig elkalandozok, olyan helyekre, amire egyáltalán nem lenne szabad. Nem akarok rá gondolni, el szeretném felejteni, de nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen bántott. Ha nem is sikerült teljesen a terve akkor is megpróbálta... Tekintetem a mozgó emberekre vezetem, akik London utcáin sétálgatnak, pontosítva inkább rohangálnak. A nagy városokban nagyon ritka a sétálgatás, mindenki siet valahová, így nincs idő nyugodtan járkálni. Emlékszem, hogy eleinte nehéz volt megszokni, de idővel sikeresen beilleszkedsz.
  - Jól vagy? - zökkent ki a gondolataimból egy hang. - Nagyon csendes vagy.
  - Persze, csak... - motyogom.
  - Tudom, hogy nehéz - fordul felém az egyik piros lámpánál - de ne gondolj rá. Próbálj valami másra koncentrálni, mert így csak magadat emészted fel, tapasztalatból mondom. Ha folyamatosan azon rágod magad akkor kikészíted magad, én veled sikerül megfeledkeznem róla, szeretném, ha ezt én is elérném nálad.
  - Igazad van, én is tudom. - sóhajtok fel. - Tudod elég nehéz nem elmerülni a gondolatokban, ha csend van. - teszem hozzá halkan. - Mesélsz nekem valamit? - pillantok felé, félénken, mire ő mosolyogva bólint egyet.
  - Emlékszel, hogy tegnap említettem neked a koncertünket, hát úgy néz ki, hogy egy hét múlva lesz egy kisebb fellépésünk. - kezd bele. - Nem tudom, hogy van-e már programod, de ha nincs akkor remélem számíthatok rá, hogy ott leszel. Tudod, mióta ez a pletyka kering rólam a rajongók eltávolodtak tőlem, mintha nem hinnék el, amit mondok. Ez fáj, hiszen rájuk mindig számíthattam, de most magamra hagynak. A legutóbbi fellépésünkön is csak egy lány jött oda hozzám, ez boldoggá tett, de az még jobban azzá tenne, ha tudnám, hogy te is ott vagy és utána lesz egy olyan személy, aki majd mosolyogva fogad engem. Nem kényszerítelek semmire sem, de szeretném ha ott lennél.
  - Számíthatsz rám. - szólaltam meg mielőtt még átgondolhattam volna válaszom. - Én ott leszek és ne aggódj hamarosan a rajongók is rájönnek, hogy nem lennél semmire sem képes abból. Én, a barátaid és a családod is melletted állunk, nem vagy egyedül... sosem hagynám, hogy így érezd magad.
  - A családom. - nevet fel fájdalmasan. - Nem mondhatnám, hogy így van. - rázza meg a fejét. - A húgom nem is beszél velem, anyával is csak pár szót váltottam pár napja és akkor is hamar letette, mivel neki dolga van. Régen örült a hívásomnak, hiszen nem sokszor van időm rá, órákon át képesek voltunk beszélni... lassan úgy érzem, hogy ők sem hisznek nekem. Vagy talán csak még nem telt el elég idő, hogy döntsenek. A barátaimnak is kellett pár nap, míg rájöttek, hogy szükségem van rájuk legfőbbképpen ezekben a percekben.
  - A család sosem hagyja el egy tagját sem. Meglátod, hogy melletted lesznek. Mindenki melletted lesz a szeretteid közül, akiknek fontos vagy azok kiállnak majd érted. - érintem meg a sebváltón lévő kezét. - És én is. - teszem hozzá halkan.
  Nem tudom és nem is akarom elképzelni azt, hogy milyen lehet, ha olyasmivel vádolnak, amit el sem követtél. Mondhatnám neki azt, hogy átérzem a helyzetét, de akkor hazudnék, hiszen velem sosem fordult még elő ennyire komoly dolog. Elhiszem, hogy egyedül érzi magát, mintha senki sem érteni meg őt, de azt sosem feltételezheti senkiről sem, aki eddig mellette állt és szerette őt, most elhagyja. Ha mégis megteszi akkor az sosem volt igazi szeretett. Mivel az emberek jóban is rosszban is egyaránt egymás mellett állnak, nem számít, hogy mi történik.
  Az út hátralevő részében random kérdéseket tettem neki fel a barátaival kapcsolatban. Sosem voltam valami nagy rajongójuk, de azért jó sok cikküket elolvastam az évek során. Úgy érzem, hogy kicsit talán már ismerem is őket, de Louis történeteiből kiderült, hogy nem így van vagyis nem mindenkivel. Például Liamről mindig azt írták, hogy fél a kanalaktól, hát kiderült, hogy ez nem így van, az csak egy vicc volt az elején csak sajnos mindenki bedőlt neki és lassan elterjedt, hogy fél tőlük, pedig ez egyáltalán nem igaz. Abban nem tévedtek viszont a lapok, hogy ő úgymond a One Direction 'apukája'. Ő az a személy, aki mindig emlékezteti őket mindenből vagy esetleg megmenti őket, ha bajba kerülnek. Ahogy abban sem tévedtek, hogy a göndörke nőcsábász. Louis előszeretettel mesélt nekem Harryről. Látszik, hogy mennyire fontos neki a barátságuk. Emlékszem, hogy ők már az elejétől fogva szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Aztán hírtelen eltávolodtak, aminek a rajongók voltak az okai, hiszen azt terjesztették róluk, hogy melegek és hát együtt vannak. De ebből semmi sem volt igaz, ugyanis csak nagyon jó barátok voltak. Ám most úgy érzik, hogy ez nem állhat a barátságuk közelébe, nem szabad ezért szétmenniük. Szerintem sem lenne helyes egy ilyen barátságot csak úgy elhagyni, mint az övék.
  - Emlékszem, hogy az elején mikor összeköltöztünk mennyire kikészítettem őt. - nevet fel. - Sosem ágyaztam be magam után és nem is igazán mosogattam el, de hát én fiú vagyok ez nem a mi dolgunk, hanem a lányoké.
  - Hát persze. - vágom rá gúnyosan. - A férfi hozza a pénzt, míg a nő mosogat és takarít egész nap, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm.
  - Pontosan. - vigyorog rám. - Nem gondoltam komolyan, természetesen nem ez a dolga a nőknek, csak hát én akkor nem igazán vállaltam felelősséget, ahogy most sem mindig, de ez nem lényeges. Nem voltam az a rendszerető fiú, aki nem hagyja szanaszét a cuccait. Én inkább egy tréfás voltam, aki képes volt bárkit megnevettetni, bár ezt a tehetségem most fel felejtettem el, csak már ritkábban használom, de miattad úgy látszik muszáj lesz újból felébresszem a bennem lakó bohócot.
  - Azt még meglássuk, nekem az is elég, hogy itt vagy és mesélsz az életedről annak ellenére, hogy nem is ismersz. - vonom meg a vállam, amit ő egy mosollyal nyugtáz.
  - Sosem felejtem el, hogy minden egyes nap leordította a fejem a nálam két évvel fiatalabb barátom, hogy hogyan lehetek ennyire trehány. Az elején még vicces volt, de amikor naponta ezt tettük kezdtem azt érezni, hogy kicsit igaza van, így próbáltam hozzá alkalmazkodni. Nem mondom azt, hogy mindig mindent megcsináltam, amit kért, de a nagy részét igen és ezért büszke volt rám. Ha egyszer majd eljössz hozzánk akkor mutatok neked egy képet, amit megnézve még ma is megnevetett. Lefényképezte az ágyam és elő is hívatta, majd ráírta a keretre, hogy 'Első alkalom, mikor Lou megcsinálta az ágyát!'. A képet még most is úgy őrzöm, mintha valami kincs lenne, pedig csak egy butaság.
  - De neked ez sokat jelent. - mosolygok rá. - Szerintem nem butaság, hiszen az emlékeket meg kell őrizni, ugyanis csak így tudod őket megtartani teljesen. Ha csak az emlékeidben élnek akkor vagy elfelejted őket, vagy pedig nem emlékszel minden részletre, ám egy képel minden eszedbe jut.
  - Igen az emlékek fontosak, hogy nem csak azért, hogy visszagondoljunk a szép pillanatokra, hanem, hogy tudjuk kik is vagyunk valójában. Ne térjünk le az útról, amin eddig haladtunk, bár én most kisebb kitérőt teszek, azt veszem észre.
  - De meglátod, hogy kis idő múlva mikor minden elcsendesül akkor majd visszatérsz az eredeti utadra. - bököm meg. - Vagy ha nem akkor majd én segítek benne, mert azt sosem engedem meg neked, hogy annyira leidd magad, mint tegnap abban biztos lehetsz.
  - Igen az nem volt valami szép tőlem. - sóhajtja. - Fogalmam sincs, hogy mit tettem, de bocsánatot kérek érte. Részegen, hogy is mondjam elégé hülyén szoktam viselkedni.
  - Szerintem nagyon aranyos részeg vagy. - motyogom. - Bár azért jobban szeretném ezt az éned józanul megismerni, nem pedig teljesen kiütve.
  - Megpróbálom megfogadni a tanácsod, de nem ígérhetem, hogy egyből sikerülni fog. - néz a szemembe. - De azon legyen, hogy működjön.
  - Ahogy tegnap is mondtam hozzám bármikor jöhetsz. Ha ki akarod magadból adni bánatod vagy csak el akarod felejteni, hogy ki is vagy valójában az ajtóm nyitva van előtted. - mosolygok rá.
  Azt kell, hogy mondjam Louis képes volt teljesen kiverni a fejemből mindent. Nem gondolkoztam, csak hallgattam a történeteit és vele együtt nevettem, amikor ezt kellett tenni. Jó volt kicsit kikapcsolódni, bár mikor belegondolok, hogy már csak pár perc és hazaérek akkor elfog a pánik, hiszen ott már egyedül leszek. Senki sem fog velem beszélni vagy elterelni a figyelmem a gondolataimról.
  - Rendben leszel? - pillant felém miután megállt a lakásom előtt.
  - Persze. - fordulok felé. - Nem vagyok már kislány, megleszek. - nyugtatom meg. - Ha meg nem akkor tudom a számod.
  - Ezt akartam mondani, ha bármi van hívj fel. Nem számít hány óra van, ha szükséged van valakire én már jövök is.
  - Köszönöm. - mosolygok rá. - És köszönöm a mai napot is, jól éreztem magam. - hajlok hozzá közelebb, majd az arcára nyomok egy puszit, amitől meglepődik. - Jó éjt, Louis. - nyitom ki az ajtót, majd szállok ki.
  Megvárom, míg elhajt utána pedig belépek az ajtón és egyre jobban közeledem minden lépéssel puha ágyamhoz, amiben remélem most már nyugodtan tudok majd aludni.


Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. Nem tudom mit is mondhatnék a résszel kapcsolatban, így inkább nem is írok semmit. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást! Jó olvasást!
Várom a véleményeiteket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése