12.rész

"Maradj itt ma éjszaka, velem"

Pamela May Graham
London 2014.06.18.

  Az egész testem remeg, a sírástól. Azt sem tudom, hogy miért lettem hírtelen ilyen rosszul. Álmomból keltem fel, így. Nem tudom, hogy mit álmodhattam, de biztosan semmi kellemeset. Az ölemben pihenő kezeim remegnek. Pufulec hiába próbál megnyugtatni, nem sikerül neki, ugyanis még mindig potyognak a könnyek a szemeimből. Azt sem tudom hány óra, nem is merek felnézni. Valamiért nem érzem magam biztonságban a saját házamban. Mintha valaki figyelne, pedig pontosan tudom, hogy ez nincs így, az agyam mégsem képes felfogni ezt. Azt sem értem, minek hívtam ide Louist?! Miért pont őt, mikor még lett volna kit? Akiket sokkal jobban ismerek nála, de én mégis őt akarom. Azt akarom, hogy mellettem legyen és elterelje a gondolataim, mint előző nap. Mellette biztonságban érzem magam. Nem tudom eldönteni, hogy ez miért van így, de azt sem, hogy ez jó-e vagy sem nekem... Nem akartam hozzá közel kerülni, mégis megtettem, akaratom ellenére is. 

  Ha most egy mesében lennénk, akkor azt mondanám, azért érzek így iránta, mert megmentett. Ez a tette képes azt a hatást elérni nálam, hogy mellette nagyobb biztonságot érezzek, mint azok mellett, akik már évek óta a barátaim. Nem normális dolog, de ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekel, csak szeretnék megnyugodni és kialudni magam, minden rémálom nélkül és ha ehhez rá van szükségem akkor megbirkózom vele.
  Kint ismét vihar készülődik, így lassan felállok, majd remegve elsétálok az ablakomig, hogy behúzzam a sötétítőket. Talán ez már megszokás, de mielőtt megteszem kinézek az ablakon, amitől egyből megdermedek. Fehér kocsi, pontosan olyan, mint amilyen Sam-nek van. Mit keres ő itt? Miért áll a lakásom előtt? Biztosan csak képzelődöm hunyom be szemeim, ebben reménykedve és mire kinyitom már eltűnt a kocsi is. Sóhajtva húzom be a sötétítőt, majd sétálok vissza az ágyamhoz, ám mielőtt még leülnék rá kopogást hallok, mire egy sikoly szakad ki belőlem. Az első dolog ami eszembe jut, hogy Sam az, ám amikor a kezemben megrezeg telefonom rájövök, hogy Louis lehet az hiszen, azt mondta mindjárt itt van. Igazam is lett, ugyanis az üzenetben annyi állt, hogy nyissam ki neki az ajtót.
  Telefonom az ágyra lököm és már rohanok is az ajtóhoz, amit gyorsan kinyitok, majd minden gondolkozás nélkül megölelem őt. Érzem, ahogy az izmai megfeszülnek - meglepte cselekedetem - de nem kell neki sok, míg visszaölel. Nem mondom azt, hogy már nem félek, de sokkal jobban érzem magam, hogy nem vagyok egyedül. Engem ölelve lép előre, mire én hátrálok, majd bezárja az ajtót a lábával. Hallom, ahogy szaporán veszi a levegőt. Szaladt volna vagy ennyire aggódott értem?
  - Louis... - suttogom mellkasára, kicsit megkönnyebbülve. A körülöttem lévő karjainak szorítása erősödik, de ebben a percben egy pillanatig sem bánom, hogy mindjárt kiszorítja belőlem a szuszt is, csak az érdekel, hogy itt van velem.
  - Minden rendben van. - suttogja a fülembe mély hangon. - Itt vagyok. - simogatja a hátam. Miután kezdem magam kicsit furán érezni ölelő karjai között, eltávolodom tőle. Félek felnézni rá. Fogalmam sincs, hogy nézek ki, de abban biztos vagyok, hogy nem nyújthatok valami szép látványt. Minden erőmmel küzdök, hogy ne ránduljak össze az állam alatt lévő kezétől, ami lassan eléri, hogy a szemébe nézzek. - Mi történt? - kérdezi lágyan.
  Azt jó volna tudni. Biztosan hülyének fog nézni, idehívtam a semmiért vagyis egy álomért, amire egyáltalán nem emlékszem. Ajkam szólásra nyitom, ám egy hang sem szűrődik ki rajta. Megfogom a kezét, majd elemelem a bőrömtől.
  - Nem érzem magam biztonságban a saját házamban sem. - suttogom lefelé nézve.
  - Történt azon kívül más valami is? - kérdi feszülten. - Gyere üljünk le.
  Rábólintok. Még mindig fogom a kezét. Csak akkor veszem észre mikor elindulok a szobám felé, ugyanis a kanapén van néhány dolog, amit még nem pakoltam el. Louis mikor észreveszi hová tartok, először megtorpan, de amint rápillantok követni kezd. Pufi az ágyam végében alszik, biztosan észrevette, hogy már nem vagyok egyedül és meg is nyugodtam kicsit, ezért mert lefeküdni, különben ő is velem virrasztott volna. Leülök az ágyra majd hátam a támlának döntöm, miután Louis levette a cipőjét, csatlakozik hozzám.
  Miért érzem magam ennyire kellemetlenül, most, hogy itt fekszik mellettem?
  Lehetséges azért, mivel eddig csak Sam-nek engedtem meg, hogy ezt tegye. Ő volt az egyetlen, akinek engedtem, amit már ezerszer megbántam azóta. Sosem lett volna szabad engednem neki semmit sem. Még a házba sem lett volna szabad beengedni, nemhogy az életembe.
  Félve pillantok Louis felé, aki szintén engem néz aggódóan.
  - Szeretnéd, hogy itt maradjak míg elalszol? - kérdi lágyan.
  Ha nem lennék ennyire megrémülve egyből rávágnám, hogy igen. De nem kérhetem azt tőle, hogy várja meg míg elalszom, utána pedig menjen haza és nem is akarnám ezt kérni. Mert mi van akkor, ha ismét felébredek és úgy érzem, hogy szükségem van rá?
  - Maradj itt ma éjszaka, velem. - motyogom az orrom alatt. Szemei elnyílnak, majd az enyémeket kezdik keresni, de én lesütöm őket.
  - Azt szeretnéd, hogy veled  maradjak? Itt? - kérdi vissza kérésem, mire én halványan rábólintok. - Rendben, de akkor reggel elmondod, hogy mi történt. Az egész történetet. - teszi hozzá.
  - Legyen. - egyezek bele. - Ha addig kitalálom én magam is... - motyogom, remélve, hogy ő nem érti meg.
  Lemászok az ágyról, majd adok neki egy takarót, amit magára is terít. Bebújok az enyém alá, majd oldalra fordulva nézzük egymás arcát. Szemei pirosak és karikásak, gondolom az alváshiánytól. Egyik kezét az enyém mellé helyezi a párnára, továbbra is engem nézve helyezi az enyémre meleg tenyerét, mire megrándul a szemem, de nem húzom el onnan. Inkább jobban hozzáérintem, mire ő felbátorodik annyira, hogy összekulcsolja kezeinket. Összefűzött ujjainkra nézek, majd apró mosolyt erőltetek magamra. Furcsa, mégis biztonságot nyújtó érzés, hogy a kezem fogja.
  - Aludj, én itt leszek. - suttogja, kicsit megszorítva a kezem. - Nem engedem, hogy bajod essen.
  Hiszek neki. Még egyszer azokba a szép kék szemekbe nézek, majd behunyom a szemeim és elhelyezkedem. Kicsit közelebb kerültem hozzá, mivel azt a pózt kényelmesebbnek találom, mint az előzőt.
  Az éjszaka folyamán egyszer sem ébredtem fel. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de van egy sejtésem, hogy Louisnak nagy szerepe van benne. Velem maradt, egész éjjel, el sem mozdult mellőlem.
  Mikor kinyitom szemeim döbbenten veszem észre, hogy milyen közel került hozzám. Alig választja el pár centi arcunkat egymástól. Érzem meleg leheletét az arcomnak csapódni, ami arra késztet, hogy hátrébb húzódjak, de nem jutok messzire, mivel kezeink még mindig össze vannak kulcsolva, pont mint elalvásom előtt.
  Szeretném elhúzni a kezem, de nem merem. Attól tartok, hogy felébredne és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Megígértem neki, hogy elmondom mi történt, de én magam sem tudom biztosan. Az álmomra még most sem emlékszem, abban sem vagyok biztos, hogy az a fehér kocsi, amit az éjjel láttam tényleg ott volt-e vagy sem. Lehet kezdek megőrülni.
  Louis mocorogni kezd mellettem, majd megszorítja a kezem, mire én felsóhajtok, hiszen tudom, hogy nem kell már sok és felébred, nekem pedig elő kell állnom valamivel, de mégis mivel?!
  Álmos szemeit rám emeli, majd álmosan elmosolyodik. Elengedi a kezem, mire én zavartan húzom a takaró alá azt. Zavartnak érzem magam, hiszen elég furcsa, hogy az ágyamba engedtem egy számomra még nagyon is ismeretlen fiút. Kezét az arcomhoz emeli, majd kisimít egy tincset a szemeim elől.
  - Nem kell zavarban érezd magad. - suttogja alig hallhatóan. - Semmi rossz nem történt, ezt mindketten tudjuk.
  - Sajnálom... - nyögöm ki nagy nehezen, mire ő kíváncsian néz rám.
  - Mégis mit sajnálsz? - kérdez rá, de én csak elfordítom az arcom. - Gyerünk Pam mond el, nem foglak megenni. - próbál viccelődni, de nem igazán segít ebben a helyzetben.
  - Nem kellett volna idehívjalak. - sóhajtom. - Fogalmam sincs, hogy miért tettem. Csak nem éreztem magam biztonságban és mielőtt még gondolkodtam volna hívtalak fel. Tudom, hogy nem kellett volna és valószínűleg felébresztettelek, biztosan jobb dolgod is lett volna, mint idejönni és rám vigyázni, de...
  - Hé, állj le. - fordítja felé az arcom. - Örülök, hogy szóltál. - mosolyog rám halványan. - Én mondta neked, hogy hívj, ha bármi történik. Lehet, hogy az éjszaka közepén hívtál és más ezért kiakadt volna, de én nem. Megértem, hogy nem érzed magad biztonságban. A helyedben valószínűleg én sem érezném magam abban. Az sem számított volna, ha éppen valami fontos dolgom lett volna, félretettem volna és jöttem is volna hozzád. Megmondtam, hogy hívhatsz és számíthatsz rám és ezt nem fogom megváltoztatni.
  - Köszönöm. - suttogom alig hallhatóan. - Köszönöm, hogy eljöttél és itt maradtál velem az éjjel. - ülök fel az ágyban. - De most muszáj felkelnem és elkészülnöm, ugyanis visszamegyek dolgozni. - adom tudtára. - Még akkor is, ha nem könnyű, de szükségem van erre a melóra.
  - Ha még nem állsz készen akkor vegyél ki pár nap szabadságot, biztosan megérti majd a főnököd. - tolja fel magát ő is. - Mond azt, hogy beteg vagy és csak jövőhéten tudsz bemenni dolgozni.
  - Nem lehet. - rázom meg a fejem. - Ott legalább elfoglalom magam, nem lesz időm gondolkodni, míg itthon csak ezt csinálnám...
  - Akkor legalább enged meg nekem, hogy bevigyelek. - kérlel. - Útközben pedig elmesélhetnéd, hogy mi történt az éjjel, amiért sírtál, amennyire emlékszel belőle. - teszi hozzá halkan.
  - Nem tudom, ha ez jó ötlet, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnálak róla lebeszélni, így rendben. Bevihetsz. - pillantok rá.
  A vihar fellegek már nem voltak reggelre az égen, így egy gyors zuhanyzás utána úgy döntöttem, laza szerkóba öltözöm. Egy fekete nadrágot kaptam magam, felülre pedig egy szürke pólót és erre még egy inget. Egy jó ideig még biztosan nem merek olyan ruhákat felvenni, mint ezelőtt pár nappal, de remélem ez hamar változni fog. Miután feltettem egy kis sminket és a hajam is megfésültem, kimentem a konyhába, ahol Pufi nagyban evett, Louis pedig éppen kávét töltött két csészébe.
  - Azt hiszem megtartlak. - kuncogok fel. - Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki kávéval várjon, hiszen egyedül lakom. - lépek beljebb. - Köszi. - veszem el tőle.
  - Hát nem nagy dolog elkészíteni egy kávét. - vonja meg a vállát, mosolyogva.
  - Szerinted lehet viszont a barátaim azt mondják, hogy nekik ez is nehezükre esik. - ülök le.
  - Lehet, csak azért mondják, mert imádják a te kávédat, amit nem csodálok, hiszen én már nem egy reggel ihattam belőle és be kell vallanom, hogy isteni. - néz a szemembe, vigyorogva.
  - Ezt talán a főnökömnek is elmondhatnád, hogy kedvesebb legyen... - motyogom az orrom alatt, mire ráncba szalad a homloka. - Ne is figyelj rám. - legyintek. - Nem a legkedvesebb ember, de már megszoktam. - vonom meg a vállam, beletörődően.
  Csendben fogyasztjuk el a kávénkat, ami nekem kezd kicsit kínos lenni, hiszen eddig olyan jól elbeszélgettünk, most viszont úgy érzem, hogy valami történt, amiért ez megváltozott.
  - Louis? - szólítom meg, mire felemeli a fejét. - Miért vagy ilyen hallgatag?
  - Én nem is... - kezd bele, de én oldalra biccentem a fejem, mire megadóan felsóhajt. - Szeretnék veled munka után találkozni, de úgy érzem, hogy nem én leszek az egyedüli, miután felfedezi, hogy ma éjjel sem aludtam otthon. - suttogja.
  - Kiről beszélsz? - szalad ráncba a homlokom.
  - Tudom, hogy meg kellett volna kérdezzelek előtte, de van egy személy, akinek elmondtam, hogy megismertelek. - bólintok, arra várva, hogy folytassa. - Harry tud rólad. Biztosan tudni fogja, hogy veled voltam... ma próbánk lesz pár óra múlva. Utána pedig mindenki mehet a dolgára, de én úgy érzem, hogy nem fogom megúszni Harry faggatózását és amint megtudja, hogy ismét hozzád tartok biztosra veszem, hogy velem akar majd jönni.
  - Mit mondtál neki rólam? - kérdem halkan.
  - Arról semmit sem mondtam. - vágja rá. - Csak annyit, hogy megismertem egy lányt és vele voltam az elmúlt napokban. Biztos vagyok benne, hogy ő is szeretne megismerni téged, mivel nem gondolta volna, hogy ilyen hatással leszel rám.
  - Milyen hatással?
  - Melletted elfelejtem, hogy mi a helyzet velem. Nem érzem magam híresnek és valahogy olyan, mintha én is egy normális srác lennék, annak ellenére is, hogy tudom ez nem így van...
  - Értem. - mosolyodok el. - Ha nem tudod róla lebeszélni akkor nyugodtan nézzetek be a kávézóba ott leszek egész este. - adom tudtára, mire bólint.
  Pár perc elteltével már a kocsiban ülünk egyenesen a munkába tartva. Kicsit furának tartom, hogy mesélt rólam a legjobb barátjának, de valószínűleg én is ezt tenném, ha találkoztam volna Alice-el vagy Bubuval.
  Tudom, hogy nem kérdezett rám, de abban is biztos vagyok, hogy azt szeretné, ha magamtól kezdenék bele. Sóhajtva fordulok felé, majd szólalok meg.
  - Rémálmom volt. - suttogom. - Nem emlékszem rá, csak annyit tudok, hogy sírva ébredtem fel. A saját házamban féltem. Aztán minden gondolkozás nélkül hívtalak fel... Mielőtt megjöttél volna az ablakhoz léptem, ahol megláttam egy fehér kocsit, ami pont olyan, mint Sam kocsija, de amint behunytam a szemem, eltűnt. Lehet csak paranoiás vagyok, nem tudom, de félek, hogy többé már nem érzem magam biztonságban sehol sem.
  - Azon leszek, hogy segítsek ezen. - mondja halvány mosollyal az arcán. - Nem szeretném, hogy félelemben élj. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, de biztos lehetsz benne, hogy nem adom fel míg nem érem el, hogy nyugodtan sétál egymagadban is az utcán.
  Louis leparkolt az épület előtt, majd felém fordult.
  - Tudod nem szeretnélek itt hagyni, de remélem nem leszel egyedül, mert akkor biztos lehetsz, hogy el nem mozdulok innen. - néz a szemembe. - Tudom, hogy nem szép ilyet kérni tőled, de szeretném, ha feltennéd a fejedre a kapucnid és ezt a szemüveget. Nem akarom, hogy lefotózzanak aztán mindenhol megjelenj, ameddig csak lehet szeretném ezt elkerülni.
  Rábólintottam, majd teljesítettem a kérését.
  - Köszönöm. - mosolygok felé, majd nyomok egy puszit az arcára. - Mindent. - suttogom, mielőtt eltávolodnék tőle.
  Meg sem várva a válaszát szállok ki a kocsiból, majd indulok el az ajtóhoz. Csak ezt a napot éljem túl, utána már csak könnyebb lesz. - gondolom magamban.


Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt, remélem tetszeni fog! Ez az utolsó előtti megírt rész, de ne féljetek, mert amint időm engedi írok előre néhány részt, hogy biztos minden szombaton legyen új. Már a mai nap folyamán el fogom kezdeni! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!