15.rész

"Legalább egyszer"

Louis Tomlinson
  London 2014.06.18-19.

  Semmi kedvem sem volt eljönni Pamtől, miután letettem azt a rohadt telefont. De nem beszélhettem neki a barátja előtt a problémámról és azt sem szeretettem volna, hogy miattam küldje őt el. De már arra gondolok, hogy meg kellett volna tegyem. Tíz perce ülök a kocsiban, a lakása előtt és azon gondolkodom, hogy mi a francot csináljak. Ha innen elmegyek, biztos vagyok benne, hogy az első utam a legközelebbi bárba vezet, ahol ismét leiszom magam, de megígértem neki, hogy nem teszem., így nem is tehetem meg. Nem fogok magamnak ártani, még ha attól pár órára jobban is érzem magam. A gondjaim nem oldja meg, inkább csak többet csinál belőle, mivel nem elég nekem az ok, amiért minden nap a médiában vagyok, még tennék rá egy lapáttal a részegség miatt. Mi a francot tegyek? A fejemet az ülésnek döntöm, miközben próbálom kicsit megnyugtatni magam. Ez a rohadt információ igazán nem kellett volna a mai estémre, sőt soha. Azt hittem, hogy lesz valamilyen megoldás, hogy ez ne következzen be, de Paul megmondta, hogy elkerülhetetlen és tessék alig pár perce ezt közölte is velem. 

  Ebben a pillanatban, nagyobb szükségem van két ölelő karra, mint eddig bármikor. Úgy érzem, hogy az életem kezd teljesen kicsúszni a kezeim közül és már csak ő tart engem vissza. Ha nem találkozom vele és nem kezdünk el beszélgetni, akkor biztosan valamelyik kocsmában ülnék, minden egyes este, de így az időm nagy részét vele töltöm, ha tehetem. Segít nekem. Tudom, hogy nem egyszerű velem, főképpen nem ezekben a napokban, de nem tudok mit tenni. Nehéz, ez az egész rohadt helyzet nehéz. Olyan, mintha belülről valami fojtogatna és azt mondaná, hogy nincs mit tenned, hogy ebből már nem mászhatok ki. De az istenit is, én semmit sem tettem! Vagyis... nem emlékszem, hogy tettem volna. Nem értem, hogy az a lány, miért mondja, hogy megerőszakoltam. Képtelen lennék rá. Tudom, hogy nem lennék rá képes. Sosem voltam erőszakos, miért pont azon a kicseszett bulin kezdtem volna el? Ennek semmi értelme. Az egész értelmetlen. Csak egy valamire tudok gondolni, hogy kerülhetek ki belőle ártatlanul. Valószínűleg sehogy. Még ha ki is derülne, hogy semmit sem tettem, nem hiszem, hogy olyan hamar leakadnának a témáról. Szinte biztos vagyok, hogy akkor is folyamatosan ezen csámcsognának, ha a lány bevallaná, hogy semmit sem tettem vagy ami még rosszabb. Azt mondanák rólam, hogy lefizettem, hogy hallgasson. A média mindent képes kitalálni, hogy ártson nekünk. Persze nekik ez nem nagy dolog, viszont nekünk igenis az. Nekik fel sem tűnik, de minden egyes cikkükkel, amiben minket ócsárolnak, tönkreteszik az életünket és hiába próbáljuk meggyőzni a népet, hogy nem igaz, sokan vannak, akik nem hisznek nekünk és ez rohadt szar érzés, főképpen mikor a szeretteidről van szó.
  Az ülésen lévő telefonom felpittyeg, így egyből rá kapom a szemem. Üzenetem érkezett. Tőle. Láttam a szemében, hogy mennyire aggódik értem, miután közöltem, hogy nekem mennem kell. Tudom, hogy nem lett volna szabad minden szó nélkül lelépnem tőle, hiszen megmondta, hogyha szükségem van rá, akkor szóljak neki. Sóhajtva oldom fel a kezeim közt tartott telefont, majd kezdem el olvasni aggódó üzenetét.

"Aggódóm érted. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget. Gyere szépen vissza és mindent megoldunk ketten, nem akarom, hogy ismét az éjszaka közepén az ajtóm előtt találjalak seggrészegen. Gyere vissza, Bubu-t elküldtem, nincs itt. Csak mond, hogy minden rendben és ha szükséged van rám, akkor tudod, hogy hol találsz. - P."

  Menjek vissza? Jól esik hallani, hogy miattam képes volt a legjobb barátját is elküldeni, de nem szeretném tönkretenni az ő estéjét is, mivel nekem szar a kedvem. De ha nem megyek vissza hozzá, akkor hová menjek? Bárkihez is állítanék be, biztosan elrontanám az estéjét. Őszintén pedig azt érzem, hogy csak ő lenne képes segíteni nekem.

"Nem tudom, hogy helyes ötlet-e visszamenni. Őszintén nem is tudom, hogy hová mehetnék, mivel mindenkit lelomboznék, akivel csak találkoznék. - L."

  Pötyögöm be a választ. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt mondja neki nem számít, hiszen már így is aggódik miattam és sokkal jobban örülne, ha mellette lennék, nem pedig egy széken kuporognék a bárban.

"Ha még a közelben vagy, akkor fordulj vissza és gyere szépen fel hozzám. Meghallgatlak és ha tudok segítek is neked. Nem kell magadba zárd az érzéseid. - P."

  Igen ebben teljesen igaza van, abból sosem sül ki jól semmi, ha magamba zárom őket és senkivel sem osztom meg. A legtöbb ember beleőrül, én valószínűleg a piába menekülnék, szóval ha a megoldásokat vesszük, akkor ez lenne a legegyszerűbb.
  Kihúzom a kulcsaim, majd kivágódom a kocsiból és gyors léptekkel indulok el az otthona felé. Az sem érdekel, ha bárki felismer, úgysem fogom tudni sokáig titkolni ezt a barátságot, természetesen ezt Pammel is közölnöm kell, de bízom benne, hogy nem választ minket szét. Nem teheti tönkre a média a köztünk lévő kapcsolatot, ami számomra ennyire fontos. Nem engedhetem meg, hogy így legyen.
  Halkan kopogtatok az ajtaján, mire alig telik el tíz másodperc és már ki is tárul előttem. Pam aggódó tekintetével találom szembe magam, viszont mire feleszmélet már szorosan a karjaim közé zárom az előttem álló törékeny és aggódó lányt. Érzem, ahogy apró karjaival ő is átölel, majd nagyot sóhajt a pólómba. Alig érkeztem meg pár perce, de már most érzem, hogy az izmaim teljesen elernyednek. Megnyugtat a közelsége és ő még csak nem is sejti, hogy mi jár a fejemben. Ma mikor elmondta, hogy Sam meglátogattam nagyon mérges lettem. Nem csak azért, mert ismerem a fajtáját, annak a baromnak, hanem a féltékenység is eluralkodott rajtam. Természetesen nem azért, mert találkozott vele, hanem mivel előtte vele volt, hónapokon át. Akkor ölelhette és csókolhatta meg, amikor csak szeretné. Én is ezt akarom! Nem szeretnék okot, hogy a karjaimba zárhassam. Nem akarok tovább várni, hogy végre megízlelhessem az ajkait. Most akarom megtenni, méghozzá ebben a pillanatban. Nem számít semmi, ha megbánom az sem igazán érdekel, mivel legalább egyszer részese lehettem az érintésének. Legalább egyszer tapasztalhattam, hogy milyen őt megcsókolni, de tisztában vagyok vele, hogy ennek nem most van itt az ideje, viszont még az éjszaka folyamán meg fogom tenni. Tudatnom kell vele, hogy mit érzek, mivel ezek nem olyan dolgok, amiket szívesen zárok magamba, inkább világgá kürtölném az egészet.
  - Köszönöm, hogy visszahívtál - suttogom a hajába. - Szerettem volna maradni, de nem akartam, hogy miattam küld el a barátod...
  - Louis - távolodik kicsit el tőlem - nem érdekel, hogyha itt van Bubu, ha látom rajtad, hogy baj van, akkor bárkit elküldök és az a személy biztos vagyok benne, hogy meg is értené az okát - néz a szemeimbe.
  - Köszönöm - nyomok egy csókot a homlokára.
  Az arcán halvány pírrel fordul meg és indul el a nappali felé. Nem tudom, hogy minek köszönhető ez a sok elpirulása, ha a közelében vagyok, de ha azért van, mert ő is érez valamit irántam, akkor nagyon boldog lennék. Nem akarom őt elveszíteni, csak most ismertem meg és szeretném, ha még sokáig magam mellett tudhatnám, még a mai nap után is. Ujjaimmal a hajamba túrok, majd utána indulok és levetem magam mellé a kanapéra.
  - Gondolom tudni szeretnéd, hogy miért lettem hírtelen olyan dühös - sóhajtok fel. - Elmondom, csak kérlek ígérj meg nekem valamit, mielőtt megtenném - pillantok rá.
  - Megijesztesz - motyogja aggódóan. - Persze, bármit megígérek, csak kérlek mond el, mert már nagyon aggódóm.
  - Igen ezt tisztán látom is rajta, de nyugodj meg semmi komoly, csak én kaptam fel a vizet rajta - simítok végig a karján. - Szóval azt szeretném tőled kérni, hogy bármi is történik az este folyamán ígérd meg nekem, hogy nem menekülsz el tőlem - kérem tőle.
  - Miért tennék ilyet? - ráncolja a homlokát, mire én csak  lesütöm szemeim. Nem akarom neki elmondani, hogy mire készülök, mert szinte biztos vagyok benne, hogy még előtte leállítana és azt nem akarom. - Rendben, megígérem, hogy bármi is lesz nem menekülök el előled. De most komolyan Louis, láttalak részegen és akkor sem dobtalak ki, pedig megtehettem volna, nem tudsz semmit sem tenni, amivel elüldöznél magad mellől, főképpen, hogy tudom szükséged van rám.
  - Igen, nagy szükségem van rád - motyogom halkan. Tekintetem rá emelem, majd megszólalok. - Paul hívott. Tudod az ügyemmel kapcsolatban lettek fejlemények és bekövetkezett az, amitől tartottam. Behívtak kihallgatásra, amit gondolom a tárgyalás fog követni. Nekem ez túl sok - túrok a hajamba. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Nem akartam ekkora botrányt és már lassan kezdem elhinni, hogy nem fognak megbízni a szavamban, hiszen részeg voltam és nem is emlékszem mit tettem. De ha a lánynak hisznek, akkor az azt jelenti, hogy engem lecsuknak pár hónapra. Mi lesz akkor velem?
  - Ne gondolj ilyen butaságokra - fogja meg a kezem. - Lehet, hogy ez nem jó jel, sőt biztos, de Louis nem szabad abban hinned, hogy a te szavad semmit sem fog érni, hiszen ez nem így lesz. Mindkettőtöket kihallgatnak és biztos vagyok benne, hogy addig nyomoznak majd az ügyben, míg ki nem derül, hogy ártatlan vagy. Lehet, hogy hamar felkapod a vizet és nem mindig vagy kedves, de olyankor okod is van rá. Pár napra ismerlek, de én érzem, hogy nem lennél képes ilyet tenni egy lánnyal sem. Engem is megmentettél... - suttogja halkan. - Miért tetted volna, ha nem gyűlölöd az olyan fickókat?
  - Képtelen lettem volna otthagyni téged - rázom meg a fejem. - Nem ment volna, pontosan ezért nem tudom magamról elképzelni, hogy megtettem. Érzem, hogy nem így van, csak azt nem értem, hogy miért mondja az ellenkezőjét ennek a lány. Ez kelt bennem kételyt. Mi értelme hazudnia nekem?
  - Nem tudom, de hiszem, hogy minden jóra alakul - próbál megnyugtatni. - Ha hazudik, hidd el, hogy találni fognak valamit és észreveszik és akkor nem te kerülsz bajba, hanem ő.
  - Én is ebben reménykedem, de néha letérek az útról és arra gondolok, hogy már minden veszve van és semmi sem lesz olyan, mint régen volt - sóhajtok fel. - Nehéz lesz ebből kimászni, még akkor is, ha egy szó sem igaz az egészből, a média teljesen rám állt és őket nem igazán fogja érdekelni, ha tényleg ártatlan vagyok, meglátod, hogy milyen sztorikat találnak majd ki...
  - De te és a többiek, akik fontosak neked tudnák az igazat - mosolyog rám. - Az igazi rajongóid, pedig bíznának benned, szóval nem kell aggódnod ezért. Bármi is történik én melletted leszek. Ha megtörtént, amit leírnak, ha nem. Az én szemembe te mindig egy hős leszel.
  - Számomra te pedig egy angyal vagy - szólalok meg lágyan a szemébe nézve, mire szemei nagyra nyílnak és kicsit össze is ráncolja a homlokát. - Miattad iszok kevesebbet, úgy érzem, hogy neked köszönhetem azt, hogy néha látok egy kis fényt a sötét alagút végén. Tudom, hogy csak pár napja ismertelek meg, de úgy érzem, hogy nagyon fontos vagy számomra, talán kicsit jobban, mint egy szimpla barát - pillantok el róla. - Nem tudom pontosan, hogy mit érzek irántad, de úgy gondolom, hogy többet, mint lennie szabadna. Minden nap úgy kelek fel, hogy találkozhatok veled és ez megnyugtat, eltereli a gondolataim a rossz dolgokról. Ebben a pillanatban mit sem szeretnék jobban, hogy a karjaim közé zárjalak és megmutassam neked, hogy mit érzek.
  Döbbenet. Ezt áll az arcán. Tudom, hogy kicsit sokkolta a mondandóm, de bízom benne, hogy nem lök el magától. Nem akarom őt elveszíteni és ezt tudnia kell, csak szeretném, ha mellettem állna és bíztatna, amikor szükségem van rá.
  - Akkor miért nem mutatod meg? - kérdi halkan, mire egyből a szája elé kapja a kezét. Gondolom nem gondolta át, mielőtt megszólalt volna, ezért tette azt, amit.
  Engem viszont felbátorított a tette. Kezeimmel lassan emeltem el az övéit a szája elől, majd mosolyogtam rá, kicsit közelebb hajolva hozzá...


Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog nektek. Tudom, hogy haragudni fogtok rám, mivel itt hagytam abba, de két hét múlva kiderül mi történt közöttük, addig sajnos ki kell bírjátok. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Véleményeiteket várom