16.rész

"Kavargó gondolatok"

Pamela May Graham
London 2014.06.19.

  Mielőtt még felfoghatnám mit is mondtam Louis teljesen a közelembe férkőzik. Az arcomon érzem a leheletét, tekintetünk egymáséba fonódik, miközben próbálom átgondolni  dolgokat. Annyira közel van, azt mondta, hogy többet érez irántam, mint barátság, de én is így éreznék? Léteik, hogy ő is egyre fontosabbá kezd válni a napok teltével számomra? De, ha most engedek is neki, ki mondja azt nekem, hogy másnap nem bánom meg? Mi van, akkor, ha most engedek és utána minden megromlik közöttünk? Nem akarom, hogy ez bekövetkezzen. Nem akarom őt elveszíteni, mivel jól érzem magam vele és ezt szeretném, ha így is maradna. Egy csók viszont mindent elrontana. Csak baj lenne belőle és én  nem akarok egy ideig botrányt, elég volt nekem annyi, amennyi az utóbbi időben volt. 

  Éppen azon lennék, hogy kezeim a mellkasára helyezem, amikor megérzem ajkait az enyémen. A levegőben lévő kezem, az ölembe ejtem, míg szemeim hatalmasra nyílnak. Szemeit behunyva kezd el lágyan, édesen csókolni, de én képtelen vagyok válaszolni mozdulataira. Kezét a derekamra helyezve húz közelebb magához, de én szólásra nyitom a szám és kicsit eltolom magamtól. Tekintetem azonnal lesütöm és a kezeim kezdem bámulni. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de egy hang sem szabadul fel a torkomból. Képtelen vagyok a beszédre. Érzem a fülemben dobogó vérem, ami egyre csak erősebb lesz. Zihálok. Egyszerre élveztem és bántam is, ami az előbb történt. 

  - Sajnálom - suttogja Lou, kicsit eltávolodva tőlem. - Nem lett volna szabad... 

  - Én - vágok közbe, továbbra sem őt nézve. - Én most kicsit összezavarodtam - motyogom.

  - Tehát te nem érzel hasonlóan - sóhajt fel. - Nincs ezzel semmi baj, megértem...

  - Nem. Nem tudom, hogy mit érzek - túrok a hajamba. - Azt hiszem, hogy szükségem van egy kis gondolkodásra. Át kell gondolnom néhány dolgot - tekintetem lassan az arcára vezetem, mire belesajdul a szívem. Szomorúságot, csalódottságot fedezek fel az arcán. Nem akartam ezt tenni vele, csak még én magam sem tudom, hogy mi a helyzet. - Nem bántottál meg, semmi rosszat sem tettél, csak adj egy kis időt, rendben?

  Amint befejezem mondatom, egyből felvillan egy kép. Alig pár perce ígértette meg velem, hogy nem számit mit tesz, nem menekülök el előle. Akkor nem értettem, hogy érti, de most már igen. Van benne egy kis igazság, mivel most tényleg menekülni szeretnék. Bezárkózni a szobámba és elbújni a takaróm alá, gondolkodni. De, ha most elküldöm tudom, hogy megbántanám és azt szeretném elérni a legkevésbé. Nem érdemel több fájdalmat, éppen eleget kapott már az élettől az elmúlt pár napban.

  - Rendben.. gondoltam, hogy időre lesz szükséged, de tudnod kell, hogy nem akarlak elveszíteni - néz a szemeimbe. - Ha csak barátként tudsz rám tekinteni elfogadom, csak kérlek ne lökj el, mert azt nem tudnám elviselni. Gondolom most szeretnél magadba lenni egy kicsit, így inkább elmegyek - teszi hozzá.

  - Nem akarom, hogy elmenj - szólalok meg. - Lehet, hogy kicsit összezavart a vallomásod, csókod, de nem küldelek el. Itt maradhatsz, ha szeretnél. 

  - Jobb, ha ezt az egészet egyedül gondolod át és ha megtetted, akkor remélem keresni fogsz... annyi időt adok neked, amennyit csak szeretnél - áll fel, mire én is álló helyzetbe tornázom magam.

  Nem tudom, hogy helyes döntés-e vagy sem, de közelebb lépek hozzá és átölelem. Egy pillanatig nem viszonozza, a meglepettségtől, de aztán igen. Karjait szorosan körém fonja, majd felsóhajt. 

  - Remélem hamarosan találkozunk - suttogja, majd elenged és egy utolsó pillantás után sarkon fordul és elhagyja apró lakásom.

***

  Teljesen összezavarodtam, egész nap úgy járkáltam, mint egy élőhalott. Igazából nem is azt bánom, hogy megcsókolt, hanem azt, hogy mit kellett fel bennem, milyen érzések kavarognak bennem, miatta. Gondolhattam volna, hogy nálam nem létezik fiú-lány barátság, pedig erősen hittem benne, de valahogy nem jön össze. Az elején azt hiszed, hogy működik és egy ideig tényleg úgy is van, de amikor megismered, hogy milyen valójában és egyre több időt töltesz vele, rájössz, hogy talán többet érzel iránta, mint szabadna. Ezzel természetesen nincs probléma, de az is megeshet, hogy az érzés nem kölcsönös. Lehet, hogy beképzeled magadnak, hogy ő is érez valamit, miközben nem. Félsz bevallani, mivel, ha ő nem érez semmit és te igen, akkor ez tönkreteheti a barátságot. De ő most megtette. Bevallotta nekem. Nem azt mondom, hogy ezzel tönkretett mindent, hiszen nagyon örülök, hogy megtette, én az őszinteséget díjazom. Nem számít, hogy mennyire fáj vagy mit kelt fel benned, tudnod kell az igazságot. De egyben nagyon összezavart. Fogalmam sincs, hogy fogok ezentúl a szemébe nézni vagy viselkedni vele. Nem közömbös számomra sem, de mi van, ha ezzel csak magamnak ártanék. A hírességekkel való kapcsolat nem mindig sül el jól, sőt a legtöbb esetben tönkreteszik az embert. Hiszen a rajongók, sosem fogadják el és bántják azokat, akik elvették tőlük a kedvencüket. Én szeretnék ennek a részese lenne... De mi a francért gondolkodom én már ilyen előre, hiszen még semmi sincs és nem is biztos, hogy lesz közöttünk.

  - Hé Pam, figyelsz te rám? - lóbálja meg előttem a kezét Bubu. - Min gondolkodsz ennyire?

  - Semmin - rázom meg a fejem. Nem akarok neki róla beszélni, bár szerintem simán rájött, abból, ahogy viselkedem. - Mit is kérdeztél?

  - Éppen azt próbálom kiszedni belőled, hogy mi történt tegnap este, miután én elmentem közted és Louis között.

  - Semmi sincs köztem és Louis között - vágom rá, kicsit túl hamar, mire Bubu felvonja a szemöldökét. - Tényleg nincs köztünk semmi, csak beszélgettünk kicsit...

   - Miért nem hiszem el ezt neked? - dönti oldalra a fejét. - Nem úgy viselkedsz, mintha semmi sem lenne. Tudom, hogy nem szép dolog, ha kíváncsiskodom és te nem is szereted, ha ezt teszem, de látom rajtad, hogy valami bánt és felzaklat téged, lehet tudnék neked segíteni.

  - Nem tudod kitisztítani a gondolataim - sóhajtok fel. - Elismerem, hogy igazad van, tényleg történt valami, de nem tudok róla beszélni. A gondolataim csak cikáznak a fejemben és egyre jobban összezavarnak. Már én magam sem tudom, hogy mi folyik bennem...

  - Engedd meg nekem, hogy kitaláljam. Többet érez irántad, igaza van? - teszi fel a kérdést, mire én megadóan rábólintok. - És te többet érzel iránta?

  - Szerinted, ha tudnám akkor most így viselkednék? - tűröm a fülem mögé szabad tincsem. - Ha tudnám, én mit is érzek pontosan, akkor nem lennék ennyire összezavarodva, de gőzöm sincs róla. Kedvelem és tényleg nagyon jó társaság, de híres...

  - És akkor mi van? - kérdez rá. - Azt hiszed, hogy velük nem lehet kapcsolatot kialakítani? Lehet, nem azt mondom, hogy egyszerű és minden csodás az elején, de ha tényleg társak vagytok, akkor ezeken túlléptek. Nem szabad engedni, hogy az álljon közétek, hogy ő híres, te pedig csak egy átlagos ember vagy. Ez butaság, te is nagyon jól tudod.

  - Nem biztos, hogy akarok még kapcsolatot Sam után - vallom be. - Még csak most lett vége és most azt hiszem, inkább magányra van szükségem, nem pedig egy újabb bonyodalomra az életemben. 

  - Te inkább csak kifogásokat keresel - sóhajt fel. - Nem a kapcsolattól félsz, hanem attól, amit érzel.

  - Honnan veszed, hogy én érzek valamit?

  - Csak rád kell nézni. Aki ismer, és én ismerlek, pontosan tudja mi történik benned. Te saját magadtól félsz. Sokat olvastál a híres kapcsolatokról és attól tartasz, hogy összetörsz és mikor mindennek vége lesz, képtelen leszel felkelni, de hadd mondjak neked valamit. Én melletted leszek és nem engedem, hogy bármi ilyesmi történjen veled. Ha netalántán, vége és nem szállnak le rólad, én ott leszek neked és segítek, ahogy a többiek is. Nem a jövővel kell foglalkozni, hanem a jelennel, csak az számít, semmi más nem.

  - Nem olyan egyszerű ez, mint te gondolod.

  Ő nem tudja mi történt velem, senki sem tudja, csak Louis. Félek, még magamnak is nehezen vallom be, de rettegek, hogy bármikor újra megtörténhet és akkor nem lesz ott senki sem, hogy megmentsen. Félek az érintésektől és tudom, hogy egy kapcsolatban ez nagy szerepet játszik. Nem tudom, ha képes lennék messzebb menni, a csókolózástól. Viszont még ez is megrémiszt. Az a hülye este teljesen megváltoztatott. Félelmet keltett bennem, ami rám nem volt jellemző, vagyis nem ennyire erősen. 

  - Ha nem gondolkodsz, akkor mit érzel? - teszi fel az újabb kérdést.

  - Talán...  talán azt, hogy meg kéne adjam neki az esélyt, de az agyam befolyásol. Nem tudom kizárni és félek, hogy megtenném, megbánnám.

  - De ha meg sem próbálod, akkor azt is megbánnád, bízz bennem.

  - Nem tudom mi legyen - sóhajtok fel - de gondolkodni fogok rajta.

***

  A kanapémon ülök, miközben Pufulec buksiját simogatom. Már háromszor a kezembe vettem a telefont, hogy felhívjam, de mindig megállított valami. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki, amíg én magam sem döntöm el, addig nehéz elhatározni magad.

  Levegőre van szükségem, így leviszem sétálni Pufulecet, bár már este van, még nincs teljesen sötét és ebben a parkban rengetegen sétálnak ebben az időben, így nem félek attól, hogy bárki megtámadhat. 

  Bárhová nézek szerelmes párokat látok és játszadozó gyermekeket, akik nevetgélve rugdossák a labdájukat egymásnak. Ám felfedezek egy személyt, aki egyedül ül egy padon, kapucnival a fején, elrejtőzve a többiektől. A szívem máris gyorsabban kezd verni, mivel, ahogy egyre közelebb érünk hozzá, felismerem és ezzel Pufulec is így van, mivel húzni kezd, hozzá. Hiába próbálom megállítani nem sikerül. Egyenesen előtte áll meg, majd a térdére helyezi két mancsát, mire Louis kiszakad a gondolataiból és mosolyogva simogatja meg a kutyám fejét.

  Zavartan állok ott, lesütött szemekkel. Biztosan észrevett, érzem, ahogy engem néz. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de még abban sem vagyok biztos, hogy meghallaná, ha megszólalnék. Erősen verdeső szívvel, pillantok rá és egyből felfedezem szomorú tekintetét, amivel engem néz.

  - Szia - suttogja halkan. 

  - Szia - motyogom.

  - Minden rendben? - áll fel, majd lép elém. - Sajnálom a tegnapit, nem akartalak felzaklatni vele és tényleg nem szeretnélek elveszíteni, de tudnod kellett róla. Nem tudtam tovább titkolni. 

  - Én... nem tudom, hogy mit mondhatnék. Összezavarodtam és még mindig nem látom tisztán a dolgokat. Ez nem a te hibád, hanem az enyém. Túl sok minden történt az utóbbi időben és én nem tudom, hogy képes lennék valami közel engedni magamhoz úgy - vallom be.

  - Én nem erőltetlek semmire sem. Ettől nem kell tartanod, sosem lennék rá képes... Bár már én magam sem tudom, hogy milyen vagyok... 

  - Ugye nem arra célzol, hogy elhiszed, hogy mindaz igaz, amit mondanak rólad? - kérdek rá, mire felsóhajt. - Louis, nem hiszem, hogy képes lennél rá... Nem szabad beletörődnöd, hiszen nem biztos, hogy igaz. Küzdened kell az igazságért. Te másnapos vagy - jelentem ki, ahogy a szemébe nézek.

  - Sajnálom - mondja szomorúan. - Én tényleg próbálkoztam, de nem ment. Miután tőled eljöttem érkezett egy üzenetem Paultól, hogy egy hét múlva tárgyalásom lesz és szerdán pedig kihallgatás... szükségem volt valamire és hozzád nem mehettem, azok után..

  Tudom, hogy lehet nem kéne ezt mondanom, de úgy érzem, hogy szüksége van rá. Nem akarom ennyire összetörtnek látni, hiszen ő egy vidám fiú, nem pedig ilyen. Úgy volt, hogy a holnapi napot együtt töltjük, bár ezek után én kicsit tartok tőle, bár az is meglehet, hogy ott képes lennék eldönteni, hogy mit is szeretnék, mi lenne jó nekem.
  - Áll még a holnapi nap? - kérdek rá kicsit bizonytalanul.
  - Szeretnéd, hogy álljon? - kérdi, mire én aprót bólintok. - Akkor igen - adja a választ. - De nem akarom, hogy azért gyere el, mert úgy érzed, hogy szükséges. Úgy megyünk ki, mint két barát, semmi sem fog történni, amit te nem szeretnél - erőltet mosolyt az arcára.
  - Rendben, akkor holnap - búcsúzom el tőle, majd indulok vissza Pufuleccel.


Sziasztok! Sajnálom a sok késést, de a suli miatt nem tudtam írni, szinte semmi szabadidőm nem volt, de most bepótolom és innentől ismét két hetente érkeznek majd a részek. Remélem tetszeni fog és várjátok majd az újat! Még nem döntöttem el, hogy ilyen hosszú lesz a blog, de ez kb a történet fele, bár lehet, hogy több rész lesz olyan 35-39, az attól függ, hogy alakul ki a fejemben. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!

Ölellek Titeket!