20.rész

"Mit akarsz mit tegyek?"

Pamela May Graham
London 2014.06.22.

  Lehet hülyeséget csinálok. Lehet, hogy sosem lett volna szabad belemennem ebbe, de ha nem próbálom meg, akkor sosem tudhatom. Azt pedig biztosan nem engedtem volna meg neki, hogy a kanapén aludjon, még akkor sem ha kételyeim lennének az ártatlanságában. Viszont nincs. Nem értem, hogy miért, mivel minden érv ellene szól, de nem tudom elképzelni róla. Megismertem és nem lenne rá képes. Érzem a zsigereimben, hogy nem tudná megtenni egy lánnyal sem. 

  Igazság szerint, amikor megjelent és én megöleltem, nem ijedtem meg annyira attól, hogy meg akar csókolni. Talán egy részem szerette is volna. Miért ne akarná? Hiszen ő úgy bánik velem, hogy mindig szerettem volna, hogy bánjanak, de sosem kaptam meg, csak bíztam benne, hogy egyszer majd bekövetkezik. 

  A konyhából a nappali felé pillantok, ahol még mindig maga elé bámulva ül. Látszik, ahogy a fájdalom, düh, harag végigfut a testén, mire fájdalmas szúrást érzek a mellkasomban. Annyira szeretném, ha segíthetnék neki. Ha így látom őt, szeretnék odamenni hozzá és addig ölelni, míg nem mosolyog újra, de ő maga mondta, hogy nem akar nekem fájdalmat okozni, viszont ha megteszem, akkor nem tudna megálljt parancsolni magának. 

  - Kérsz egy teát? - kiáltok ki, mire felkapja a fejét és felém néz. Szomorú mosolyra húzza az ajkát, majd bólint egyet. - Rendben, akkor mindjárt viszem is - fordulok el és készítem el az övét is. 

  A csészét elé helyezem az asztalra, majd leülök és egy párnát az ölembe véve kezdem kortyolgatni a forró italt. Sóhajtva veszi kezei közé a csészét, majd kezdi el forgatni benne a kanalat, hogy elolvassza a cukor darabkákat. Szeretnék neki szólni, hogy már semmi sincs benne és nyugodtan megihatja, de nem teszem, mivel tudom, hogy gondolataiba van merülve és azért teszi ezt.

  - Nem vagyok valami jó társaság igaz? - nevet fel keserűen. - De ez van, ha az ember élete nem könnyű, hogy is lehetne az? Örülök, hogy még nem gondoltam meg magam és mentem el egy bárba, hogy leigyam magam, pedig már nem egyszer fordult meg az elmúlt fél órában a fejemben.  De miattad nem tettem meg - fordul felém. - Tudom, hogy azzal neked fájdalmat okoznék és nem szeretnék. 

  - Akkor ne tedd - suttogom. - Tudod, hogy ide bármikor eljöhetsz, ha ezt érzed. Az ajtóm mindig nyitva lesz előtted, a nap bármelyik szakaszában. Ha kell erőszakkal tartalak itt - nevetek fel halkan - mert nem akarlak még egyszer olyan állapotban látni, mint még az elején. Soha többé...

  - Nem fogsz - rázza meg a fejét. - Rájöttem, hogy nekem sem jó, bár pár órára kikapcsol, viszont, ami utána következik, azt nem akarom átélni gyakran, sőt ha megtehetném soha. 

  Örülök, hogy ezt mondja, de azt is felfedezem rajta, ha nem terelem el valamivel a figyelmét, akkor hamarosan összeomlik és annak nem akarok lehetőséget adni. Nem fogunk beszélni sem a tárgyalásról, sem a kihallgatásról. Kell egy téma, ami kicsit más irányba tereli a gondolatait.

  - Tudom, hogy ez nem ide tartozik, de említettél nekem egy koncertet, amire én megígértem neked, hogy el is megyek...

  - Ugye nem lemondani akarod? - vág közbe.

  - Nem - mosolygok rá. - Eszembe sem jutott, csak szeretnék valamit kérdezni vele kapcsolatban.

  - Mi lenne az?

  - Ott leszek végignézlek titeket - kezdek bele - de mikor lejössz a színpadról a többiekkel, akkor mit tervezel? Be akarsz nekik mutatni? Vagy...

  - Szeretnéd, hogy bemutassalak nekik? - kérdi lágyan, mire felsóhajtok.

  - Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e. Meg akarom őket ismerni, de te is tudod, hogy nem akarok címlapokon szerepelni, pedig ha mind odajönnétek hozzám valaki biztosan észrevenné... 

  - És ha meg tudnám oldani, hogy senki sem vegyen észre, akkor megengednéd, hogy bemutassalak, a többieknek is, mint barátom?

  Barátom. Mi barátok vagyunk egyáltalán, mert ebben a pillanatban már nem vagyok annyira biztos benne. Többnek érzem és szerintem ezzel ő is így van. Az elején lehetséges, hogy barátságnak indult, de az idő elteltével kezdett tovább alakulni.

  - Te is tudod, hogy nem csak barátok vagyunk - suttogom alig hallhatóan. - Viszont, igen megengedném - emelem rá a tekintetem. - Míg nem tudjuk megmondani mi ez kettőnk között, addig bemutathatsz nekik, mint a barátod.

  - Rendben! - bólint. - Bízz bennem, el tudom intézni, hogy észrevétlenül osonj be hozzánk, ha követed az utasításaim.

  - Eszem ágába sem lenne megszegni őket, mivel nem akarok lebukni - motyogom, mire látom, ahogy egy pillanatra elszomorodik, de erőt véve magán újra mosolyogni kezd. - Még nem, de ez nem azt jelenti, hogy soha - teszem hozzá.

  - Tudom - teszi le a csészét. - De sosem fogom feladni, hogy egy nap úgy sétáljak veled az utcán, hogy nem törődsz azzal, hogy más is megláthat velem.

  - Nem is kérem ezt tőled, csak légy türelmes velem. 

  Már éjjel három óra és mi még mindig beszélgetünk. Apróságokról, aminek semmi értelme a világon, de mindkettőnkkel elfelejteti a történteket. Szerencsére holnap felújítás miatt zárva lesz a munkahelyem, így nem kell azzal foglalkoznom, hogy milyen késő van. 

  - És mit mondott neki? - kérdem nevetve.

  - Hát a pontos szavaira már nem emlékszem, de a lényegre igen. Mivel fogalma sem volt, hogy került az ágyába az ismeretlen lány, kijelentette neki, hogy el kéne tűnjön, mielőtt Paul észreveszi, mivel abból balhé lenne és arra neki nincs szüksége. Bár nem emlékezett a dolgokra, de azt még odatette, hogy jól szórakoztak, de csak ennyi volt. Persze a lánynak ez nem tetszett és mindennek elmondta, majd magára kapva az eldobott ruháit rohant ki dühösen a szobájából. 

  - Most ne várd, hogy azt mondjam nem volt helyes a lány reakciója, mert az volt - húzom fel a lábaim, hogy kényelmesebben üljek. - Bár valahogy nem tudom elképzelni, hogy nem gondolt bele, hogy másnap ez fog történni, hiszen mindenki tudhatná, hogy mire számíthat reggel.

  - Szerintem ő is tudta, csak egy rész bízott benne, hogy beleszeret és másnap majd nem küldi el - vonja meg a vállát. 

  - Ebben nem szabad bízni, hiszen egy híresség mit láthat egy átlagos lányban?

  - Csak emlékeztetnélek, hogy te is az vagy, én mégis itt vagyok veled és eszem ágába sincs elmenni - vigyorog. - Egyikünknél sem az a fontos, hogy a partner is híres legyen, hanem a belső. Bár ezt kevesen hiszik el, bár a lányok, akik egyből feljönnek velük a szobáinkba tudhatják, hogy nem lesz folytatás, viszont mindig hatalmas hisztivel távoznak.

  - Igen, itt vagy - simítok ki egy tincset a szememből. - De még mindig nem értem, hogy miért... hiába mondod el ezerszer, valószínűleg nem fogom megérteni, de nem is számít, mert örülök, hogy itt vagy.

 Semmit sem mond csak mosolyogva lábra emelkedik, majd felém nyújtja a kezét és engem is felhúz, mire a karjaiban kötök ki. Meleg leheletét a nyakamon érzem, mire egyből melegség fut végig rajtam. 

  - Én is örülök, hogy itt lehetek - suttogja a fülembe. - És biztos vagyok benne, hogy egy nap majd megérted - teszi hozzá, puszit nyomva a nyakamra. - De most menjünk lefeküdni - tol el magától, mire az arcom egyből pírbe borul. Igaz semmit sem mondott, de a fejemben két értelme jelenik meg ennek a szónak és szerintem ezt ő is észrevette, mivel nevetve szólal meg. - Úgy értettem aludni, Pam.

  - Menjünk - motyogom, kikerülve őt.

  Mi a fene ütött belém. Eddig sosem gondoltam még ilyenre... hát igen, de úgy látszik, hogy a fáradság előhozza belőlem a dolgokat. 

  Alig negyed óra elteltével már az ágyban fekszem, miközben Louis zuhanyzik. Szeretnék elaludni mielőtt még visszaérne, de képtelen vagyok rá. Tudom, hogy itt van és azt is, hogy pár perc múlva mellettem fog feküdni, amivel semmi bajom, de az előbbi miatt kicsit furán érzem majd magam. Nem akarok hülyén viselkedni, de ha nem felejtem el, akkor úgy fogok...

  - Minden rendben? - jelenik meg az ajtóban.

  - Persze - motyogom. - Csak kicsit elgondolkodtam...

  - Késő van, engedd el a gondolatokat és aludj, ha nem akarod átaludni az egész napot - fekszik be mellém. - Hozzád sem fogok érni, ha ettől félsz - suttogja.

 Csendben maradok. Éppen azt próbálom eldönteni, hogy elmondjam neki mit gondolok vagy inkább hagyjam. Bár abban is biztos vagyok, hogy így nem tudnék elaludni. Ki kell mondanom. Mi történhetne?

  - Éppen ez a baj, nem akarom, hogy ne érj hozzám - suttogom halkan, abban bízva, hogy talán meg sem hallja, de érzem ahogy megmozdul, majd magamon érzem a tekintetét, de én továbbra is a plafont bámulom.

  - Akkor mit akarsz mit tegyek? - kérdi lágyan.

  - Nem tudom - lehelem. - Fogalmam sincs.

  - Fordulj oldalra - kérlel, mire én gondolkozás nélkül teljesítem. Érzem, hogy a teste közelebb kerül az enyémhez, a hátamon érzem a leheletét, majd karjával átölel, miközben a hátamhoz simul. - Így már jobb?

  Képtelen vagyok megszólalni, így csak egy aprót bólintok.

  - Akkor most aludj - suttogja, én pedig behunyom szemeim.